A legnépszerűbb suli kaját keressük, itt az idő hogy válassz - nosztalgiavillamos repít vissza a múltba, te tudod mi a következő megálló?

Ott zajlik a társadalmi élet, ott történnek az aranyos szárnypróbálgatások lányok és fiúk közötti kapcsolatteremtésre, ott hívnak el az iskolai jelmezbálba, és ha tetszettél egy fiúnak, vagy lánynak, akkor ott nyomhatnak a kezedbe egy potya cukorkát, esetleg (mert ilyet is láttam, személyesen, élőben) egy kakaóscsiga közepét, ami még felnőttkorben is a legtisztább szándéknyilatkozat arról, mennyire sokat is jelent nekünk a másik.

Minden reggel ugyanaz rituálé zajlott le: anyukám kérdezte csomagoljon-e ételt, én meg mondtam, hogy nem kell, jó lesz a pénz is, majd eszek a büfében.

Egyszer csak kíváncsiságból érdeklődött, hogy ugyan mit szoktam enni napközben, majd amikor mondtam, hogy párizsis szendvicset, akkor hosszú hallgatás után nekem szegezte a kérdést:

,,De miért ott veszed meg? Csinálok neked itthon."

Én az okos gyerek inkább bele se kezdtem megértetni a buta felnőttel, hogy lehetetlen otthon olyan szendvicset csinálni, mint ami az iskolai büfében kapható, így egy puszival és egy nem akarlak terhelni felütéssel elintézettnek tekintettük a kérdést, egy idő után pedig már minden reggel ott volt a 200 Forint az asztalon.

Szóval felmarkoltam az aprót, ott volt a zsebemben. A világ pénze. Nem is igazán gondoltam, hogy lehet nálam valaki gazdagabb, bár amikor láttam, hogy valaki egyszerre két szendvicset is vesz, akkor azért csodálkoztam, de nem számított különösebben. Úgyse tudtam volna annyit enni. 200 Forinttal a világot megváltja akkoriban az ember.

Egyszóval sulibüfé. Fényes, ragyogó, hatalmasnak tűnik és mindig tele van izgalommal.

Mindenkinek volt valami kedvence, valami, amire nagyon ácsingózik. Amikor már kicsöngetés előtt tornáztatod a zsibbadt lábacskáidat, hogy sprintelve te érj oda először és nehogy megvegyék, aminek az ízére egész nap készültél. Csengetnek, kis gyerektömeg szalad a folyosón. Rengeteg osztály, rengeteg diák, sokakat kellett megelőzni.

De mindenre volt terv: mikor a legideálisabb menni, mikor nem is érdemes elindulni és mikor garantált a siker. Lebeszélni haverokkal, hogy aki előbb ér oda az foglal helyet, esetleg meg is veszi amit mi szeretnénk, ment a szervezkedés ezerrel.

Amikor pedig sorra kerültél, láttad, hogy még van abból, amire vártál, mosolyogva kikérted magadnak az áhított terméket, majd a kezedbe vetted, hát... az volt a legjobb íz a világon. A győzelem íze.

És most lássuk, ti hogy voltatok ezzel, nektek mi volt az, amit akár mindennap tudtatok volna enni és a mai napig szeretettel gondoltok rá? (Esetleg néhanapján még ma is megveszitek, ha szembejön veletek.)

(A felfele nyíl a poztív, a lefele a negatív vélemény.)