1983-ban egy emberen múlt, hogy nem robbant ki a harmadik világháború
Olvass tovább...
Száz éves hagyományról van szó, amelynek persze köze van a két világháborúhoz is.
A britek az első világháború befejezése óta ünneplik a fegyverszünet napját, amelyet Pipacs-napnak (Poppy Day) is neveznek. A harcokat lezáró tűzszünet évfordulójához, november 11-hez legközelebbi vasárnapon az áldozatokra emlékeznek.
A ruhákon, sapkákon az ősz végén megjelennek tehát a jellegzetes, piros színű pipacs-kitűzők (sokan mákvirágnak nézik, de nem az), az igénytelen virág ugyanis az első világháborúban az embertelen pusztítás jelképévé vált.
Olvass tovább...
A tankokkal, nagy tűzerejű fegyverekkel vívott csaták letarolták a harcmezőket, ám a pipacs gyorsan képes volt regenerálódni, és újra virágba borulni. A katonák pedig úgy vélték, hogy a piros szirmú növények
az elesett bajtársaik véréből nőttek ki.
Ez ihlette John McCrae professzort arra, hogy megírja a Flandria mezején (In Flanders Fields) című verset barátja, Alexis Helmer emlékére. A férfi Belgiumban, az öldöklő ypres-i ütközetben vesztette életét, míg maga a professzor orvosként szolgált a kanadai tüzérségben.
Olvass tovább...
Az 1915-ben írt költeményben jelent meg először a pipacs a háborús gyilkolás szimbólumaként, és gyorsan népszerűvé is vált a vers. Moina Michael, egy amerikai keresztény ifjúsági szervezet aktivistája volt az első, aki pipacs kitűzésével fejezte ki együttérzését az elesett katonákkal.
Hamarosan mindenfelé megjelentek a pipacsos kitűzők, az ebből származó bevételeket pedig eleinte jótékony célokra, a háború károsultjainak megsegítésére fordították. Angliában 1919-től vált rendszeressé a használata, és azóta is ebben az országban őrzik legjobban a Pipacs-nap hagyományát.
Olvass tovább...
A tradíció hamar összefonódott az V. György király által november 11-re kinevezett Emlékezés napjával (Remembrance Day). A háborúban vesztes németek 1918-ban ezen a napon írták alá az első világháború végét jelentő fegyverszüneti kérelmet.
Érdekesség, hogy a Brit Nemzetközösség országaiban eleinte csak egy percre állt meg az élet az ominózus napon, de 1945 után már két perc lett a megemlékezés ideje, a második világháborúban elesettekre is gondolva.