Keresés

Elérhetőségek

Központi e-mail cím
info [kukac] promotions.hu

Szerkesztőségi e-mail cím
szerk [kukac] promotions.hu

Ügyvezető
maxi@promotions.hu

Programok beküldése
programok@promotions.hu

„Nem én választottam fotózást, a fotózás választott engem”

„Nem én választottam fotózást, a fotózás választott engem”

Élet

„Nem én választottam fotózást, a fotózás választott engem”

Élet

Promotions - 2020.09.21. 07:07

Széchenyi Márkot nyolcadik osztályos korában magával ragadta fotózás, és azóta is a fényképező innenső oldalán áll. Vagy, ahogy fogalmazott: „elmentem, csináltam, beleszerettem”. Interjú Gróf Széchenyi István leszármazottjával életről, szakmáról.

– A szakmák tárháza végtelen. Szinte bármi lehettél volna az ácstól kezdve a kertészkedésen át az atomfizikusig, mégis a fotózás mellett kötöttél ki. Miért?
– Nem én választottam fotózást, azt hiszem a fotózás választott engem. Nyolcadik osztályos koromban volt egy lehetőségem, hogy elmehessek egy fotóskurzusra, persze, érdekelt is a téma. Benne ragadtam ebben a világban. Később, a gimnáziumban volt egy ösztöndíjféleség, néhány diákot – köztük engem is – kivittek Bécsbe, majd az ott készült anyagból csináltak egy kiállítást. Egyszerűen megszerettem. Aztán az évek során eldöntöttem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Nem volt ez egy előre megtervezett lépés. Kajakoztam évekig, de rájöttem, nem szeretnék komolyabban ezzel foglalkozni. Nem szeretnék megélni a sportból, így maradt a fotózás, amit szerettem is csinálni. 

– Az azért érdekes meglátás, amikor azt mondod, hogy a fotózás választott téged…
– Visszatekintve a kezdetekre sokkal inkább tűnik így, mint tudatos választásnak. Elmentem, csináltam, beleszerettem.

– Mi a fotózás abszolút munkaként tekinthető része?
Amikor naponta négy-öt fotózást is megcsinálsz, sok emberrel találkozol, beszélsz, egyeztetsz. Naponta száz-százötven retusálni való képed van. Amikor szezon van: naponta hatvan-hetven levélre válaszolsz, közben fotózol.

– Ha a mondandódra kívülről tekintesz, akkor mindez, amit mondasz elég gépiesen hangzik. Szereted ezt csinálni?
– Szeretek fotózni, főleg gyerekekkel, családokkal dolgozni. De az esküvőket szeretem a legjobban – ebben van számomra a legnagyobb kihívás. Persze, van egy része, ami üzlet, de tartani kell a minőséget, mert ha nem, akkor nem jönnek vissza az emberek.

– Mit jelent a minőségi munka?
– Amit a megrendelő szépnek lát. Nyilván van beleszólásom, de alapvetően a megrendelőnek kell megfelelned. Egyúttal bele kell tenned azt, ahogy te látod a világot, ahogy gondolkodsz a világról. Igaz, ez a rendezvényfotózásnál jön ki a legjobban.

– Neked mit jelent az, hogy valaki „jó fotós”? S te jónak tartod-e magad?
– Legyen megbízható, az nagyon fontos, de nehéz ezt meghatározni, mert mindenki másért jó. Magamról azt gondolom: nem vagyok egy kiemelkedő fotós, de jó vagyok. Egyszerűen azért, mert ki tudom szolgálni az emberek igényeit, figyelek rájuk. Arra, hogy mit szeretnek, mik az elvárásaik, hogyan szeretnék látni magukat vagy épp a családjukat. Hamar megtalálom az emberekkel a közös hangot. És ez fontos. Sokszor fel kell oldani a hangulatot azzal, aki fotózásra jön és izgul.

– Szóval többet számít maga az ember, mint egy többmilliós gép…
– Törekszem arra, hogy megértsem őket, ahogy arra is, hogy ők is értsenek meg engem. Ez azért szükséges, hogy minél jobb képet tudjak csinálni. Az egyik legfontosabb, hogy ha valaki izgul és szeretne magáról jó képeket, akkor feloldjam a benne lévő feszültséget. Olyan hangulatot teremtsek, amiben jól érzi magát. Igyekszem megtalálni azt a bensőséges hangulatot, ami mindkettőnket segít. Fontos, hogy ne érezze magát kívülállónak a kamera előtt. Másik oldalról nézve: kellemetlen lenne, ha ott áll velem szemben valaki, és feszeng. El kell érni azt, hogy megbízzon benned, ahhoz, hogy jó fotókat tudj csinálni.

Az emberek harminc százaléka megkérdezi, hogy segítek-e neki. Amelyik meg nem kérdezni meg, azt pedig próbálom felkészíteni arra, hogy mire számíthat. Így eleve nyugodtabban érkezik. Azt látom, hogy az, aki elmegy stúdiófotózásra, a legnagyobb félelme az, hogy mit csináljon ott, kap-e segítséget vagy sem.

– Mennyire vagy kritikus?
– Ha valakinek igazítania kell a haján vagy a ruhája nem előnyös, azt megmondom. De elfogadják a kritikát az emberek, sőt, olykor ki is kérik a véleményem. Ettől csak jobb lesz a kép. 

– Fentebb említetted, munkaként tekintesz a fotózásra. Nehéz érvényesülni?
– Ha ügyesen, okosan csinálod, akkor meg lehet ebből élni. Születésnap, karácsony, születés mindig van. Ezeket az emberek szeretik megörökíteni. És jobb egy albumban nézegetni a fotókat, mint a telefonon pörgetni a képeket.

– Mi az, amit nálad megkapnak és máshol nem?
– Közvetlen vagyok velük, és hamar kiépítek velük egy olyan bizalmi kapcsolatot, amitől a gyerekek, fiúk, lányok megnyílnak. Ez ösztönös nálam. 

– Ha kilépsz a stúdióból, akkor mi az, amit keresel? Miben találod meg a szépet?
– Amikor elkezdtem fotózni, akkor mindig a finom részleteket kerestem. Fényeket, éjjátékokat az épületeken, pillanatokat. Most már inkább a természet közelségben találom meg a szépséget, a napfelkeltében, a víz erejében. A természetnél erejénél nincs hatalmasabb a világon.

– Adódik a kérdés: miért nem vagy természetfotós?
– Tisztelem az erejét, de nem tudnám munkaként elképzelni. Sosem vonzott.

–  A Széchenyi név mit jelent számodra?
– Van egy megfelelés, hiszen az elődeim nagy dolgokat vittek véghez. Az biztos, hogy ápolni kell az örökséget, ezzel előttük tisztelegsz. A nevedet tisztességgel viseled. De ez a hétköznapi viselkedésben is megnyilvánul, abban, hogy bánsz az embertársaiddal. Belém nevelték, hogy tisztességesen és őszintén éljek.

Borítókép: Fotó: Szatmári Sándor