Gigantikus méretű elhagyatott iskolát találtak Magyarországon, bementek és ledöbbentek, amit ott találtak

Egy vidéki általanos iskola története ritka pontossággal mutatja meg, hogyan válik egy valaha élő közösségi térből óvatos lépteket kívánó, csöndes figyelmeztetés: a tető beázásának nyomai, a mennyezetről lehulló vakolat és a szerkezeti repedések évek alatt úgy forgatták fel az épület mindennapjait, míg végül a helyet a kiürültség csöndje és a megroppant szerkezet árulkodó jelei töltötték meg.

2008 őszén egy tanítási napon hatalmas vakolatdarab szakadt le a plafonról; csodával határos, hogy senki sem sérült meg. A statikai vizsgálatok világossá tették: az intézmeny állapota kritikus, a felső szintet le kellett zárni, s az oktatás ideiglenesen az alsó helyiségekbe szorult. A rekonstrukció a szükségmegoldások szintjén megrekedt, az időjárás pedig lassan felőrölte az épület állagát.

Beázásból persely – kádak a folyosón, dúcolt mennyezetek

A legnagyobb viharok után a karbantartók kádakat toltak a csepegő pontok alá, hogy az esővíz ne ömöljön szét az épületben. Aztán történt valami egyszerre keserű és megható: a csordogáló víz mellé aprópénz is gyűlt a kádakban. A gyerekek dobálták bele a pénzt, azzal a félmosollyal kimondott mondattal, hogy „új iskola építésére” gyűjtenek. A folyosókat közben több helyen aládúcolták, hogy a mennyezet tartani tudja magát – látványos, mégis ideiglenes megoldásnak lehetünk tanúi, amely minden arra járó urbex felfedezőt kijózanított: nincs tovább haladék.

Az ilyesfajta, romlásában is beszédes tereket gyakran veszi célkeresztbe az urbex közösség; a kíváncsiság és a dokumentálás vágya ilyenkor kéz a kézben jár a felelősséggel. Itt is ez rajzolódik ki: a fotók és jegyzetek mögött egy elhagyott intézmény története bontakozik ki; a beázás és a dúcolás mára jelképpé vált.

Új alapok, új hely – a költözés lezárja a régi fejezetet

Évek vívódása után döntés született: a régi épületet nem éri meg felújítani. 2012 tavaszán letették az új tanintézet alapkövét, 2013-ban pedig átköltöztek a diákok; a régi falak mögött könyvek, táblák, szekrények és katedrák maradtak, ahogy voltak. A gesztus egyszerre praktikus és megrendítő: amit lehetett, tovább vittek, a többit elengedte az idő.

Az egykori iskola termei azóta penészszagú csendben állnak: a sarokban poros füzetek és tankönyvek, a padlón ujjnyi vakolat, a fal tövében puhán hajló gaz; az egykor biztonságot ígérő terek ma ideiglenes raktárként torlódnak tele dobozokkal és elárvult eszközökkel, a mennyezetről lelógó kábelek alatt porladó leckefüzetekkel.

Mit lát ma a felfedező? – a romlás képei és tanulságai

Aki ma átlépi a küszöböt, omladozó teret talál: lelógó vezetékek, leszakadt világítótestek, zöldre színeződött falak, a repedésekbe betelepedett gyökérzet — minden részlet az idő következetes munkáját bizonyítja. 

Nem véletlen, hogy az urbex fotósainak lencséjén át a hely egyszerre válik dokumentummá és mementóvá: egy elhagyatott múlt maradványává, amelynek minden repedése egy korszak befejezését mondja el. 

Végül, ha valaki erre téved – engedélyekkel és körültekintéssel –, azt látja, hogy a kádakban valaha csobogó víz és csilingelő apró ugyan elhalt, de a gesztus üzenete tovább él: a közösség, a diákok és tanárok hite a folytatásban.

Csak körültekintéssel érdemes belépni: tartsuk tiszteletben a helyszínt, mert sérülékeny a szerkezet, több helyen felpúposodott a padló, és minden meghajlott gerenda óvatosságra int.

Ebben a videóban az elhagyatott általános iskola felfedezése látható, amelyet urbex Gyula járt körbe:

Forrás: Szellemvárosok