Rég nem láttam ennyire agyament filmet, az év egyik legnagyobb meglepetése a Beetlejuice 2

Tim Burton 1988-as filmklasszikusa, a Beetlejuice az egyik kedvencem a különc stílusú rendezőzseni alkotásai közül, éppen ezért kettős érzéssel álltam a folytatás előtt: egyrészt izgatottan vártam, hiszen Burton ugyanazzal a vegyes technikával volt csak hajlandó megcsinálni a folytatást, mint az eredeti darabot, mellette viszont féltem attól, hogy mit fog kihozni belőle, mert az elmúlt 19 évben gyakorlatilag semmi kiemelkedővel vagy igazán értékelhetővel nem tudott előrukkolni; 2005 óta csak csalódáskeltő filmeket készített - különösen az Alice Csodaországban/Tükörországban, a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei, és a Dumbó.

Most viszont az az érdekes helyzet állt elő, hogy a Beetlejuice 2. nemcsak hogy hozta a 36 éves elődje szintjét, de bizonyos szempontból meg is ugrotta azt; az pedig igen ritka, ha egy folytatás jobban sikerül, mint az eredeti.

A Beetlejuice Beetlejuice története szerint a Deetz-éknél tragédia történik, és a család három generációja hazautazik a rég maguk mögött hagyott Winter River-i házukba. Lydia az eltelt hosszú évek alatt sem tudott megszabadulni a kísértetiesen dilis Beetlejuice emlékétől: ezért esik pánikba, amikor kezelhetetlen kamaszlánya a padláson megtalálja a város makettjét, ami tulajdonképpen egy átjáró a túlvilágba. Ha mindez nem lenne elég, a halottak birodalmában is problémák ütik fel a fejüket, ugyanis visszatér Beetlejuice egykori menyasszonya, Delores, aki bosszút akar állni régi szerelmén. Mindeközben a játékos gonoszkodásra mindig kész, szédült démon azon mesterkedik, hogy ismét kimondja valaki háromszor a nevét, és visszatérhessen Lydia Deetz-hez.

Nyilván már a Beetlejuice első részét sem volt szabad agyonbonyolítani vagy túl sokat várni tőle, mert Tim Burton sem akart egy épkézláb történettel megáldott kísértethistóriát megfilmesíteni, egyszerűen csak szabadjára engedte pozitív értelemben vett dilis fantáziáját, kitalált egy rémegyszerű sztorit, majd rászabadította sajátos stílusát, és összegyurmázott benne egy csomó látványtechnikát, amitől egy egészen szürreális filmélmény lett belőle - egy morbid humorú horrorkomédia, amit nyilván csak az igazi Burton-rajongók tudtak értékelni.

Na, most a Beetlejuice 2. pontosan ugyanezt nyújtja. Tim Burton nem akar egy következő generációt megnyerni magának, nem akar új rajongókra szert tenni, ő csak vissza akart térni a kis játszóterébe, és újra ki akarta élni magát. A filmen egyértelműen látszik, hogy ez most egy ízig-vérig Burton-agymenés, senki sem korlátozta be őt a stúdiónál, azt csinálhatott, amit akart, ezáltal sokkal szórakoztatóbb és hangulatosabb lett az egész.

A történet most is faékegyszerű, a szereplők javarésze pedig továbbra is csak sodródik az árral, de őszintén, kit érdekel mindez, amikor majdnem 20 év után végre újra láthatunk egy igazi Tim Burton-filmet; egy olyat, amiben nem csak húzónévnek kellett az élre, hanem bele is szőhette az összetéveszthetetlen stílusjegyeit és szabadjára engedhette a benne lakozó őrületet.

A szereplők mind hozzák a tőlük elvártat: Michael Keaton még 70 felett sem öregedett ki a bohókás ripacskodásból, Winona Ryder 100 percen keresztül olyan rémülettel teli szemekkel sasolja végig a cselekményt, ahogy senki más nem tudná, Catherine O'Hara egész egyszerűen imádnivaló a bizarr művészetének élő Deetz-nagymamaként, Jenna Ortega pedig szokásos módon csinálja, amihez ért. Nálam Keaton mellett Willem Dafoe vitte a prímet; igazából ő is kisujjból kirázta az egész melót, de mégis nagyon jól állt neki ez a szó szerint lerobbant zombirendőrfőnökös figura.

A mellékszereplők közül egyedül Monica Bellucci karakterét nem tudtam hova tenni, mert nagyon sok potenciál lett volna ebben a félelemkeltő lélekvámpír figurában, de igazából már azzal is megelégedtem volna, ha értelmet adtak volna a szerepeltetésének, de az a helyzet, hogy ha kiszednénk az egyébként nagyon hatásos és para jeleneteit a filmből, akkor egyáltalán nem lenne hiányérzetünk. Az az igazság, hogy Monica Bellucci csak azért került ebbe a filmbe, mert Tim Burtonnek most ő az élete párja. 2023 februárjában jöttek össze, előtte viszont egyszer sem merült fel a rendezőben, hogy együtt kellene dolgoznia az olasz világsztárral; akárcsak korábbi élettársa, Helena Bonham Carter esetében, most Monica Bellucci az újdonsült kabalája, szóval számíthatunk arra, hogy a jövőben több Burton-produkcióban is ott lesz a neve.

Érdekes egyébként, hogy Delores karakteréről nekem rögtön Emily jutott eszembe A halott menyasszony című animációs filmből, míg a Justin Theroux által játszott Rory egy az egyben úgy jelent meg előttem, mint Barkis Bittern reinkarnációja.

A Beetlejuice első része a maga idejében egy technikai bravúr volt, és most szemmel láthatóan szintet lépett a második részben. Tim Burton most is fantasztikus egyensúlyban tartva tudta ötvözni a stop-motion technikát, az animációt, a makettezést, és az élőszereplős részeket, és kifejezetten tetszett, hogy ígéretéhez híven mindent praktikus effektekkel próbáltak megcsinálni, míg a CGI-t szinte teljesen ki tudták zárni a produkcióból. Hála a technika fejlődésének, a Beetlejuice 2. ki tudta javítani azokat a hibákat, amiket az 1988-as elődjében ejtettek, így aztán a rajongóknak egy sokkal teljesebb élményt tud nyújtani.

Tim Burton 36 év után megcsinálta, elhozta a Beetlejuice folytatását, amit minden rajongónak látnia kell. A siker meg is látszik, hiszen a 100 milliós büdzséhez képest 267 millió dollárt termelt csak az Egyesült Államokban, míg világszerte 400 millió felett teljesített. A magam részéről nagyon szeretném, ha hamarosan elkészülhetne a Beetlejuice Beetlejuice Beetlejuice, és egy trilógiává bővülhetne ez a nagyszerű filmsorozat. Bár a rendező a premier előtt azt mondta, hogy erre nem sok esélyt lát, de azért ott van a lezárásban az a huncut kacsintás, hogy ha mégis úgy alakulna, ő készen állna egy újabb kísértethistóriára.