Ilyen ember volt valójában Latinovits Zoltán, egykori kollégája mindent elmondott a forgatásokról

A képernyőről nem látszott, de nem volt egyszerű ember.
Pontosan ötven évvel ezelőtt, 1976. június 4-én a balatonszemesi vasúti síneken szakadt meg a huszadik század legmeghatározóbb magyar színművészének életútja. Latinovits Zoltán mindössze 44 éves volt, amikor a vonat kioltotta az életét.
A közönség által bálványozott, ám a színházi elit által rettegett Színészkirály a megalkuvást nem ismerő igazságkeresés és az izzó tehetség szimbólumává vált. A sajtó akkoriban mindössze egy szikár, kurta hírben számolt be a veszteségről, hosszan tartó betegségre hivatkozva.
A színfalak mögött azonban egy mélyen magányos, szorongásokkal és belső démonokkal viaskodó ember rejtőzött, akinek zsenialitása elválaszthatatlan volt a saját önmarcangolásától.

Egy egész osztály előtt alázta meg a diákot a tanárnő, osztálytársait erőszakra szólította fel
Olvass tovább...
Béres Ilona megrázó emlékei a közös munkáról
Bár az utókor hajlamos mitizálni a legendákat, a kortársak visszaemlékezései finomítják a képet - ezekből pedig az is kiderül, milyen nehéz volt valójában Latinovits közvetlen közelében létezni.
Béres Ilona mindössze húszéves pályakezdőként, Az arany ember forgatásán szembesült a színész kiszámíthatatlan, robbanékony természetével.
Egy forgatási szópárbaj során Latinovits annyira elveszítette az önkontrollját, hogy dühében azt kiáltotta a politikától teljesen távol álló fiatal színésznőnek, hogy bár minden kommunista sírva fakadna!
Béres könnyek között hagyta ott a helyszínt, és egy életre megtanulta, hogy a zsenit jobb tisztes távolból figyelni, mert állandó fantomokkal vívott csatái mindenkit megégettek a környezetében.
Egy későbbi, a Vígszínházban átélt eset is ezt bizonyítja: a IV. Henrik próbáján a színész annyira dühbe gurult, hogy dühödten megtaposta a lecsúszott reverenda-övét, és a kontrollvesztett mozdulat közben eltörte a saját bokáját.

Pszichológus elemezte Magyar Péter viselkedését, erre eddig nem figyeltünk
Olvass tovább...
Az utolsó pecsét
A fékezhetetlen természet ellenére a szakma legjava a legvégsőkig elismerte páratlan szakmaiságát. Nagy Gábor szerint Latinovits utolsó filmes munkája, az 1976-os Az ötödik pecsét forgatása a szakmai alázat csúcspontja volt: a színészóriás már megrendült fizikai állapotban is képes volt emberfeletti energiákat mozgósítani a kamerák előtt.
Az örökös harcban álló művész egyedül Ruttkai Éva mellett talált ideiglenes menedékre. Mindent felemésztő, sebekkel teli, lángoló szerelmük a magyar kultúrtörténet legfájdalmasabb fejezete.
A tragédia napján, délután fél hétkor a színésznő lakásában megállt a falióra, amelyet a gyászoló Ruttkai soha többé nem húzott fel. Élete végéig mindennap egyetlen szál gyufa meggyújtásával emlékezett a férfira, akit végül végleg felemésztettek a saját belső viharai.
forrás: Blikk
