A NASA-vezetők erőszakos döntése hét ember halálát okozta, a Challenger katasztrófája a mai napig az űrutazás traumája

1986. január 28. – többszöri elhalasztás után végre úgy tűnik, hogy elindulhat a Challenger 10. útjára, amely egyben a NASA űrsikló-programjának 25. fellövése. Az időjárás ugyan nem a legideálisabb, de végül hét asztronautával a fedélzetén elindul az univerzum ismeretlenje felé a hatalmas és megrendíthetetlennek tűnő repülő. Egészen 73. másodpercig úgy tűnik, hogy minden a legnagyobb rendben, ám ekkor a Challenger helyén egy tűzgömb jelenik meg az égen, és hamar nyilvánvalóvá válik: katasztrófa történt.

A jeges rémület kiül a hozzátartozók arcára. A tévében milliók, a helyszínen és annak közelében tízezrek figyelik a kilövést. Több amatőr videófelvétel is készül, a reakciók letaglózók. A hangosbemondó rezignált hangon közli: az űreszköz megsemmisült. Ronald Reagan még aznap beszédet mond, amiből egyértelművé válik mindenki számára – ezt a robbanást senki nem élhette túl. De mi történt a Challengerrel, és miért kellett annyira siettetni a kilövést?

Az űrutazás már biztonságos, nem?

Az űrsikló-program kézzelfogható közelségbe hozta az űrutazást. Úgy nézett ki, mint egy repülő, úgy szállt le (legalábbis ránézésre) mint egy repülő, és annyira biztonságosnak hitték, hogy hétköznapi emberek számára is lehetővé akarták tenni az utazást. Az USA szokásához hűen nagy show-t csinált, próbálta ismét az űrutazás felé fordítani az emberek figyelmét, akiket pár évvel korábban már a holdra szállás sem hozott lázba. Eldöntötték hát, hogy egy tanárnőt is felküldenek a Challengerrel. Hosszas jelentkezési procedúra után végül Christa McAuliffe nyerte el ezt a páratlan lehetőséget. Christát mindenki imádta, a diákok, a többi asztronauta, kitartása pedig példaként szolgált mások előtt. Tudta azonban, hogy veszélyes utazásra készül.

Kilövés mindenek fölött

A kilövés előtti napok során sok volt a kérdőjel. Az időjárás elromlott, a NASA halasztotta az indítást, a mérnökök közül pedig már ekkor többen rosszat sejtettek. Mivel az űrügynökség programja nagyon szoros volt, és tartani kellett a kilövések ütemtervét, ezért mihamarabb fel kellett küldeni a Challengert, bármi áron.

A háttérben lázas egyeztetések folytak, a legnagyobb kérdést a gyorsítórakéta tömítőgyűrűjének reakciója jelentette a hidegre. Ez az úgynevezett dupla O-gyűrű ugyanis alacsony hőmérsékletnél nem látja el a funkcióját, veszít rugalmasságából, ami miatt átéghet a tömítés, és robbanást idézhet elő. Mivel korábban is tapasztalták már a problémát – igaz nem történt katasztrófa, csupán megrongálódott az egyik gyűrű –, ezért a szakemberek egy része és az alkatrész gyártója is hevesen ellenezte a kilövést, ám a NASA vezetősége hajthatatlan volt. Végül a kilövés előtti éjjel úgy döntöttek, hogy szó sem lehet újabb, főleg nem hosszabb halasztásról.

A fagyos reggelen hatalmas jégcsapokat olvasztottak le a kilövőállásról, az űrhajósok pedig készülődtek a kilövésre, mit sem sejtve a rájuk leselkedő veszélyről. Az indítás pillanatában úgy tűnt, hogy minden rendben van, 15 kilométeres magasságban azonban megtörtént, amire előre figyelmeztettek. A gyűrű átégett, a hajtóanyag kiszabadult és pillanatokon belül lángba borította a Challengert. Egy röpke másodpercig még reménykedhettek azok, akik közelebbről láttak valamit egy ejtőernyővel ereszkedni, ám az nem a pilótafülke, csak az egyik segédrakéta volt.

A roncsokat hónapokig kutatták a balesetet követően, és végül az óceánban megtalálták az összeroncsolódott pilótafülkét is. Mint kiderült, a legénység túlélte a robbanást és a vízbe csapódás okozta a halálukat. Hiába a rengeteg földi és légi biztonsági protokoll, erre nem készültek a NASA-nál, pedig egy mentőrendszerrel talán lehetett volna esély a túlélésükre.

Perdöntő volt a kísérlet

A Reagan által elrendelt vizsgálat során egyértelművé vált, hogy a NASA vezetésének meg kellett volna fogadnia a mérnökök és a gyűrű gyártójának figyelmeztetését. A bizottságban olyan szaktekintélyek voltak, mint Neil Armstrong és Richard Feynman Nobel-díjas fizikus. Feynman egy nyilvános és egyszerű kísérlettel bizonyította az O-gyűrű problémáját – jeges vízbe mártott egy tömítést, ami képtelen volt visszanyerni eredeti alakját.

A vizsgálat során megállapították, hogy a NASA vezetése sokkal inkább a PR-célokra hegyezte ki az űrügynökség működését, mintsem a biztonságra és a mérnöki ajánlásokra. Ennek ellenére igyekezték nem befeketíteni a NASA-t, és miután tüzetesen átvizsgálták és befoltozták az űrsiklók biztonsági réseit, több mint két és fél év után a program folytatódhatott.

1988-ban a Discovery fedélzetén ott volt az a Richard Covey is, aki a Challenger katasztrófáját az irányítóteremben követte végig, rémült arckifejezése pedig egy pillanat alatt milliókban tudatosította, hogy az űrutazás rendkívül veszélyes üzem és az elhamarkodott, felelőtlen döntések helyett a biztonságra kell helyezni a fő hangsúlyt. Sokáig úgy tűnt, hogy a NASA tanult az esetből, 2003-ban aztán újabb katasztrófa történt. A Columbia a légkörbe lépés során megsemmisült. Ebben az esetben szintén egy ismert probléma, a hővédő pajzs sérülése, és az ebből fakadó szerkezeti károsodás okozta a legénység hét tagjának halálát.