Magyarország és Szlovákia majdnem egyesült Petőfiék bukása után, Londonból koppintottak Kossuth fejére

A Magyar Királyság már akkor óhatatlanul a létbizonytalanság hitvány lejtője felé csúszott, amikor III. András 1301-es halálával. A magyarság létezése már az azt megelőző évszázadban is veszélybe került, de könnyen lehet, hogy jövőnk is ekkor került megalapozásra. Mint ismert, hazánkat 1241-ben elérte a nemzet tragédia lehetősége a tatárjárás képében. Az ország népességének akár a negyede is odaveszhetett a mongolok pusztítása alkalmával, így olyan népekkel kellett IV. Bélának feltöltenie a Kárpár-medencét, mint a vlachok, kunok, szászok és más nyugat felől érkezők. Végül ez a kevert nép lehetett az oka annak, hogy sosem tudtak egységre jutni sem a nagyurak, sem a pénzemberek azokban a bizonyos zivataros évszázadokban. 

A magyarok előbb több száz évig török, majd egyre inkább osztrák (német) elnyomás alatt és mellett voltak kénytelen fennmaradni a történelem viszontagságainak köszönhetően. A régi iskola szerint hatalmas öröm kellett, hogy legyen Buda 1686-os, törököktől való visszafoglalása. Ám az ezt kiharcoló keresztény unió inkább csak a Habsburgok javára fordította a helyzet, és nem a számunkra.

Magyar király már nem is kerülhetett a trónra, a hajdan három részre szakadt állam a mindenkori osztrák császár hatalma alatt egyesült, mint az ő birodalmuk részben autonóm tartománya. 

A 18. századi felkelések mind-mind elnyomásra kerültek, és a magyarok nagyrészt belenyugodtak abba, hogy csak másodosztályú tagjai lehettek a jobbágyrendszer nyomora alatt roskadozó, gazdaságilag kihasznált országnak. Bár legalább az addigra már csak a Balkánon ténykedő törököktől nem kellett tartani. Ekkortájt már csak régi önmagának halovány árnyéka volt az Oszmán Birodalom. Amely megelégedett a szláv népek (bosnyákok, albánok) asszimilálásával, és nem álmodoztak Bécs bevételéről, amely utoljára Mátyás királynak sikerült. 

Csak a 19. század első felének végére kezdtek újra felerősödni a magyar függetlenség hangjai. Európa elnyomó rendszereit próbálta elsöpörni a népek tavasza, több-kevesebb sikerrel. A forradalmi hangulat pedig elérte Bécset és Budapestet is. Petőfi Sándor és lánglelkű társai, politikusok és katonák együtt indították meg a forradalmat, amely hamar átcsapott szabadságharcba. Erősen kétséges, hogy orosz intervenció nélkül sikerült-e volna 1849-ben térdre kényszeríteni a magyarokat. Azonban ez történt, a Habsburgok pedig kemény kézzel nyomatták el a magyarság önállóságát még évekig. Rengeteg "felelőst" bebörtönöztek, kivégeztettek a bukást követően.

Sokan, mint például Kossuth Lajos idegen országokba menekültek, és próbálták újjászervezni a felkelést, de legalábbis a változtatás kiharcolását. 

1850-re Kossuth egy új államszövetséget talált ki. Utólag az Európai Unió előfutár-ötleteként tálalják a szakemberek, hogy az első elnökünk egy Dunai Konföderációt akart létrehozni, amelynek tagjai a Habsburg Birodalom nemzetállamai és népei lettek volna. Kossuth elsősorban a szlovákokra és a lengyelekre (bár nekik túl sok közük nincs a Dunához), valamint a horvátokra számított. Az osztrák császárság fenntarthatatlan mohóságát és csőlátását Kossuth előre érezte és látta, sejtette a majdani nagy háborús vesztét. A csehek persze aligha díjazták kihagyásukat, bár, ugye ők sem dunai nép. 

Azonban Londonból jelezték Kossuth számára, hogy a nyugati nagyhatalmak számára nem opció egyelőre az osztrákok birodalmának szétzilálása, és nem is szeretnének sem az angolok, sem a velük szövetséges franciák fegyvert ragadni a Habsburgok ellen.

életét különböző, és ehhez hasonló tervek kiötlésével töltötte, de haza már nem térhetett. 1867-ben pedig megtörtént az enyhülés végső állomása: a kiegyezés. Így viszont végleg értelmét vesztette egy olyan államalakulat létrehozása, amit a szlovákokkal karöltve építhettünk volna fel. Sőt, mivel az osztrákok a magyarokat emelték ki, és hozták létre az Osztrák-Magyar Monarchiát, így az ország egyéb népei immár a magyarokra is osztatlan, elnyomókkal szembeni haraggal tekintettek. Ez pedig tökéletesen megágyazott a világháború után teljesen széteső országgal, a hajdani Magyar Királyság feldarabolásával. 

Winston Churchill szintén egységbe terelte volna a dunai népeket: