Eltűnt Magyarország neve a térképről az egyik országban, elképesztő mi került rá a helyére

A magyarság legnagyobb ellenfele mindig is saját maga volt. Hazánk legyen éppen törzsszövetségek által életben tartott pogány nemzetállam, keresztény királyság vagy éppen a szocializmus súlya alatt gyötrődő (nép)köztársaság, mindig megtalálta a lehetőséget a belső ellenség megtalálására. Ez pedig kiváló lehetőség volt arra, hogy a külső hatalmak kihasználják a megosztottságot, és hazánkon nyerészkedjenek. Így tettek az elmúlt évszázadban a szovjetek, előttük az osztrákok, majd legelsőként a törökök.

Az egykori világhódító Oszmán Birodalom ugyan végül a saját fenntarthatatlan nagyságába, valamint korszerűtlen államberendezkedésébe bukott bele, ám 4-500 éven át a világ vezető erői közé tartozott. A Magyar Királyságot már a 14. századtól folyamatosan, hullámokban zaklatta a déli végek felől, miközben csak egyre inkább nyerte a területeket a Balkánon. Hazánk egyrészt a főcél, a mindenkori szultánok legnagyobb álma, Bécs elfoglalása miatt volt fontos számukra. Illetve az erdélyi gazdasági lehetőségek is vonzották őket. Végül Erdély sosem lett az övék és a birodalmuk része, „csak” vazallus államként funkcionált.

Igaz, a fejedelemség mindenkori vezetői igyekeztek a „három részre szabdalt ország” idején olyan hintapolitikát folytatni, amivel időnként a bécsi udvarnak kedveztek.

A törökök vagy oszmánok persze vígan elvoltak az ország középső részen, főleg a mohácsi csatavesztést, és II. Lajos rejtélyes, de főleg tragikus halálát követően. Buda 1541-es elfoglalása már csak hab volt a szultán kárpát-medencei tortájának a tetején. Hazánk középső harmadát valóban bő másfél évszázadon keresztül tartotta uralma alatt. Igaz, a rablógazdálkodáson és fosztogatáson túl, a kemény adókat leszámítva, nem igazán bántották az átlagos magyart. Természetesen a vidéki jobbágyság erőteljesen elkopott.

Ennek a nyoma és látlelete a mai napig az, hogy hiába a legnagyobb mai vármegyénk Bács-Kiskun, irdatlan méretű lakatlan puszták tarkítják.

Természetesen nem szabad elmennünk két igen fontos megközelítés mellett a török uralom tekintetében. Ugyanis bár a saját maguk számára emeltek vallásos kegyhelyeket a nagyobb városokban, ám szerencsére a magyar lakosságra nem erőltették rá a kereszténység helyett a muzulmán vallást. Nem voltak ilyen szerencsések a Balkánon az albánok és a bosnyákok, akik viszont örömmel követték Allahot és Mohamed próféta tanításait. Ezzel is szembe helyezkedve az elnyomása törekedő szerbekkel szemben.

A másik fontos tényező a vallási szabadságon túl, hogy rengeteg kulturális elemet vetünk át az Oszmán Birodalomtól. A gasztronómiánk rengeteg elemet és szokást vett át a török konyhából, valamint sok-sok hétköznapi, még ma is használatos szavunknak van nagyon hasonló, türk megfelelője. Ennek ellenére a törököket sokáig csak mi magyarok hívtuk így, lévén valóban

az Oszmán Birodalom volt az elmúlt évezredben a hivatalos, magyar neve országuknak.

Az angol megfelelő a magyarban is ismert ottománból ered, bár az egyre kevésbé használatos idehaza. Angol nyelvterületen Ottoman Empire néven hivatkoznak a középkori nagy birodalomra. a magyar fül számára pedig még inkább idegenül hat az, ahogy ők maguk nevezték hazájukat, amely tulajdonképpen Magyarországot (pontosabban a királyságot) leradírozta a térképekről.

A mai török nyelven Osmanlı İmparatorluğu vagy Osmanlı Devleti a régvolt szultáni állam neve,

míg a régi, hagyomány oszmán-török szóhasználat szerint úgy hangzik, hogy Devlet-i Âliye-yi Osmâniyye. Ennek az boszorkányosan átoknak hangzok államnévnek a zászlaja alatt létezett hát a magyarok egy nagy hányada a 16. és 17. században. 

A törökök által így lett hazánk a birodalmuk része: