Napóleon rendkívüli üzenetet küldött a magyaroknak, előkerült a szenzációs szöveg

1809. május 15-én különleges kiáltvánnyal „kedveskedett” Franciaország uralkodója, Bonaparte Napóleon. A géniusz hadvezér hazája ereje teljében, sikerei csúcsán már jócskán Ausztriát és a Habsburgokat ostromolta, amikor megkörnyékezte a magyarokat. Azonban a francia császár önmaga kicsinyességéről megfelejtkezve nem a középső rétegeket, az átlagos magyar társadalmat, a gondolkodókat célozta meg, hanem a rendi hatalmat, a nemességet. A pénzemberek és előkelőségek pedig nem szerettek volna oldalt váltani.

Azonban ne rohanjunk ennyire előre.

A 19. század elejére már végleg túl voltunk több száz évnyi török uralmon és károkozáson, a magyarokat szinte csak és kizárólag a kiszipolyozó Ausztria sanyargatta. Még ugyan messze van a problémák kicsúcsosodásától és a népek tavaszától (1848), de érezhető volt, hogy a magyarság a korábbi megbékélés dacára nem fog örökre belenyugodni a tartományi szerepbe. A Habsburgok persze szívesen viselték a terhet, hogy az örökös tartományok osztrák császára egyben a magyarok királya is legyen.

A külső ellenfelek irányába megtett háborúkban rengeteg magyar veszett oda, azonban érdemes megjegyezni, hogy a háborúk már ekkor is veszettül jó üzletet jelentettek a pénzembereknek. Sőt, a mezőgazdaság legnagyobb szereplői is örömmel szálltak be a nagy üzletbe. Ugyanis a katonákat etetni kellett. Ere van egy nagyon jó példa, hogy hozzánk hasonló cipőben járó nemzet miként is járt Napóleonnal.

A lengyel egység ekkorra már a múlt homályába veszett, országukat a poroszok és az oroszok cincálták szét, míg nem elfogadták Napóleon segítségét.

Így jöhetett létre a 19. század elején a Varsói Hercegség, amely elfogadta a francia zseni ajánlatát. Ám ez szinte olyan volt, mintha az ördöggel szövetkeztek volna. Napóleon irdatlan adókat vetett ki a hercegség parasztjaira, többtízezer katonájára, akik hol a spanyol vagy portugál gerillák, hol az osztrákok elleni háborúkban estek el. Arról nem is beszélve már, hogy a Varsói Hercegség sem méretében, sem népességében nem állt köszönőviszonyban sem az eredeti Lengyel Királysággal. És még etetniük is kellett a napóleoni hadak majd’ egymillió éhes száját.

Álljon itt Napóleon kiáltványa a magyarokhoz, amit valójában az országot irányító rendekhez címzett:

„Magyarok! Eljött azon szempillantás, melyben visszanyerhetitek régi függetlenségteket. […] Szerezzétek most vissza nemzeti lételeteket; legyetek ujra, a kik valaha voltatok! Válaszszatok királyt magatoknak, olyan királyt, a ki érettetek országoljon, a ti hazátoknak kebelében, ti közöttetek lakjék, és a kit a ti polgártársaitok és katonáitok vegyenek körül! Gyülekezzetek azért össze Rákos mezejére, őseitek szokása szerint; tartsatok ott nemzeti gyűlést és adjátok tudtomra végzéseiteket.”

Ám a várakozásoknak megfelelően az illetékesek „nemet mondtak” Napóleonnak, pontosabban még csak reagálásra sem méltatták az egyébként számos magyar értelmiségivel megtámogatott francia diktátort. Rákos mezeje és a királyválasztás helyett pedig a Habsburg hadak mellé csatlakoztak, hogy aztán a győri csatában ordítóan nagy vereséget szenvedjenek a francia seregtől.

Szerencsénkre Napóleon végül nem igazán foglalkozott a magyaroktól kapott kosárral, illetve három évvel később önmaga nagyságába és birodalom-, illetve dinasztiaépítő agymenésébe bukott bele. Így minden bizonnyal az Ausztriát faképnél hagyó Magyar Királyság eddig lett volna szabad és önálló. Ám az 1809-es szakítás helyett még tovább száz évig kéz a kézben meneteltünk a vesztünk, és a majdani Osztrák-Magyar Monarchia széthullását eredményező első világháborúig. Igaz, addig még várt ránk 1848-19-es forradalom és szabadságharc, valamint az 1867-es nagy összeborulás, vagyis a kiegyezés.

Napóleon és a magyarok: