Ezek voltak Teller Ede utolsó szavai, elképesztő, amit mondott

Zenei gyökerek és tudományos tehetség

Teller Ede, a 20. század egyik legkiemelkedőbb elméje, 1908. január 15-én született Budapesten, Magyarországon. Édesanyja, Deutsch Ilona, tehetséges zongoraművész volt, míg édesapja, Teller Miksa, elismert ügyvédként tevékenykedett. A család intellektuális légköre már korán megmutatkozott Teller életében; gyermekkorában különösen vonzódott a matematikához és a fizikához.​

Már fiatalon bebizonyosodott az a gondolkodásmód, amely végül egy világot formáló életúthoz vezetett – és egy, a halála előtt elhangzott különös mondathoz, amely máig vitákat kelt.

A Fasori iskola és a tudományos pálya megalapozása

Tanulmányait a budapesti Fasori Evangélikus Gimnáziumban kezdte, ahol olyan kiváló oktatók tanították, mint Rátz László, aki többek között Neumann János mentoraként is ismert. E tehetséggondozó közeg révén a világhírű fizikus kiemelkedő eredményeket érhetett el a természettudományok világában, különösen a kvantummechanika és a magfizika kutatásában, amelyek később egész pályafutását meghatározták.

Az itt megszerzett tudás és szellemi erő alapozta meg azt az utat, amelynek végén egy sokat sejtető önreflexió hangzott el tőle.

A tudomány nem ismer határokat

Az 1920-as évek végén a fiatal magyar fizikus Németországba utazott, hogy tovább mélyítse tudását. 1928-ban a Müncheni Egyetemen tanult Arnold Sommerfeld irányítása alatt, majd egy baleset következtében – amikor egy mozgó villamosról leugorva elveszítette jobb lábfejének egy részét – áthelyezte tanulmányait a Lipcsei Egyetemre. Itt szerzett doktori fokozatot Werner Heisenberg vezetésével; dolgozata a hidrogénmolekula-ion kvantummechanikai leírásával foglalkozott.

A tudomány iránti rendíthetetlen elkötelezettség végigkísérte életét – ám a végső percekben érződik, mintha mégis megingott volna valamiben.

Emigráció és új otthon: az Egyesült Államok

A politikai helyzet romlása és a növekvő antiszemitizmus miatt a budapesti születésű kutató 1933-ban elhagyta Németországot. Rövid koppenhágai és londoni tartózkodás után 1935-ben az Egyesült Államokba emigrált, ahol a George Washington Egyetemen kapott állást. Itt George Gamow-val közösen dolgozott, és jelentős kutatásokat végzett a kvantummechanika és a magfizika területén.

Új hazájában Teller Ede tudományos és személyes sorsa is gyökeresen átalakult – de voltak döntések, amelyek súlya alól később sem tudott szabadulni.

A Manhattan-terv és a hidrogénbomba születése

A második világháború alatt a természettudományok iránt elkötelezett tudós csatlakozott a Manhattan-tervhez, amelynek célja az atombomba kifejlesztése volt. Los Alamosban, a projekt központjában, az elméleti fizikai osztály tagjaként tevékenykedett. Bár kezdetben az atombomba fejlesztésén dolgozott, figyelme hamarosan a termonukleáris fegyverek, különösen a hidrogénbomba irányába fordult. Az atomenergia egyik kulcsfigurájaként, Stanislaw Ulam oldalán dolgozva hozta létre a híres Teller–Ulam-konfigurációt, amely a hidrogénbomba működési elvét alapozta meg.

Ez volt az a pont, amely sokak szerint végérvényesen meghatározta örökségét – és egyben megágyazott annak a későbbi mondatnak, amelyet utolsóként tulajdonítanak neki.

A hidegháború tudósa

A háború után Teller Ede továbbra is aktívan részt vett az amerikai nukleáris fegyverkezési programban. 1952-ben kulcsszerepet játszott a Lawrence Livermore Nemzeti Laboratórium megalapításában, amelynek később igazgatója is lett. Teller politikai szerepvállalása is jelentős volt; támogatta a nukleáris fegyverek fejlesztését és az Amerikai Egyesült Államok katonai erejének növelését a hidegháború idején.​

Ez a rendíthetetlen hozzáállás rengeteg elismerést hozott számára – és ugyanakkor egyre több kritikus kérdést is, amelyek egyike a halála előtti pillanatokban mintha visszhangzott volna saját gondolataiban is.

Elismerések és az utolsó pillanatok

Élete során számos kitüntetésben részesült, többek között megkapta az Albert Einstein-díjat és az Enrico Fermi-díjat is. Teller Ede 2003. szeptember 9-én hunyt el a kaliforniai Stanfordban, 95 éves korában.​

Halála előtt, a források szerint, egyetlen mondatot suttogott, amely sokak szerint egész pályafutása végső mérlegét jelentette…

Az utolsó szavak súlya

Halálos ágyán az atomkor egyik legvitatottabb alakja állítólag a következő szavakat suttogta: „Lehet, hogy hibáztam.”

E kijelentés sokak szerint életművére és annak következményeire utalt, különösen a nukleáris fegyverek fejlesztésében betöltött szerepére. Ez a mondat mélyen elgondolkodtatja az utókort, hiszen egy olyan tudós, aki egész életét a tudomány szolgálatába állította, végül saját döntéseit és azok hatásait is megkérdőjelezte.

Bár a kijelentés nem szerepel hivatalos dokumentumban, és közvetlen tanú nem jegyezte le hiteles forrásként, életrajzi feldolgozásokban – például tudományos újságírók és történészek írásaiban – rendszeresen felbukkan. Az idézetet morális üzenetként használják több dokumentumfilmben és esszében is, például Richard Rhodes vagy Freeman Dyson elemzéseiben, illetve a nukleáris felelősségről szóló közéleti vitákban.

A magyar származású atomfizikus, Teller Ede öröksége: tudás és felelősség

Teller Ede élete és munkássága máig viták tárgyát képezi.

Egyesek a hidrogénbomba atyjának és a hidegháborús fegyverkezés egyik fő mozgatórugójának tekintik, míg mások a tudományos zsenialitás és a politikai felelősségvállalás összetett kapcsolatának példájaként emlékeznek rá.

Mindenesetre hatása a modern fizikára és Magyarország tudományos örökségére vitathatatlan. Az, amit Teller Ede képviselt, túlmutat egyetlen tudományágon: a tudás és a morális döntések feszültségében formálódó 20. századon.

Ebben a videóban egy rendkívül ritka felvétel által értelmezhető Teller Ede nyilvános szerepvállalása, amelyben határozottan kiáll a nukleáris kísérletek, főképp a hidrogénbomba további fejlesztése mellett: