Újraírja az emberi evolúció történetét a több mint száz éve felfedezett taungi gyermek koponyája

A taungi gyermekként ismert ősi lelet annak idején alapjaiban változtatta meg az emberiség történetéről alkotott képünket, mivel ez szolgáltatta az egyik első kézzelfogható bizonyítékot arra, hogy evolúciós vonalunk Afrikából indult. Most, több mint egy évszázaddal a felfedezése után, ez a kisfiú még mindig kulcsfontosságú tanulságokkal szolgál távoli őseinkről.
A fiatal egyed koponyáját 1924-ben tárta fel Raymond Dart ausztrál antropológus a dél-afrikai Taung falu közelében található egyik mészkőbányában. A maradvány apró, nem nagyobb egy fiatal csimpánz koponyájánál, arcvonásai azonban sokkal inkább emlékeztetnek az emberére: magas homlok, kerek szemüregek és kisméretű szemfogak jellemzik. Dart az Australopithecus africanus néven írta le ezt a fajt, amely egyfajta átmeneti láncszemet képviselt a főemlősök és az emberi családfa felegyenesedő tagjai között. Bár a későbbiekben a közeli dél-afrikai lelőhelyekről – például Sterkfonteinből és Makapansgatból – előkerült fosszíliákat is ehhez a fajhoz sorolták, a tudósok soha nem jutottak teljes egyetértésre abban, melyek is a faj pontos meghatározó jegyei, így mindmáig a taungi gyermek az egyetlen olyan lelet, amely vitathatatlanul ehhez a csoporthoz köthető.

Patikaszobornak nézték az eltűnt ókori Apollót, pedig ott volt a Nemzeti Múzeum gyűjteményében
Olvass tovább...
Sokkal idősebb és összetettebb volt, mint eddig gondoltuk
A Brüsszeli Szabadegyetem bioantropológusai egy új vizsgálat során ismét górcső alá vették a koponyát, és megkérdőjelezték, hogy a korábbi, hagyományos magyarázat valóban olyan egyszerű-e, mint azt elsőre feltételezték. A kutatás legfontosabb eredménye, hogy az új kormeghatározás nagyjából 2,96–3,03 millió évesre szűkítette a lelet korát, ami jelentősen idősebb a korábban becsült 2,58 millió évnél. Emellett a gyermek fogazatának és agyszerkezetének elemzése arra utal, hogy az egyed valójában nem is hasonlított annyira a többi dél-afrikai homininra, amelyekkel korábban egy kalap alá vették. A tanulmány szerzői szerint ahelyett, hogy ezeket a korai előembereket egyetlen egységes fajként kezelnénk, sokkal inkább főemlősök egy változatos csoportjaként kell tekintenünk rájuk, amelyet a térség gyorsan változó éghajlati mintázatai formáltak.

125 ezer éve ez mentette meg az emberiséget a biztos haláltól a sivatagban - de amit a nyílhegyeken találtak, az még a kutatókat is sokkolta
Olvass tovább...
A klímaváltozás kuszálta össze az emberi családfát
A Nature tudományos folyóiratban publikált tanulmány szerint a Föld keringési ciklusainak következtében Délkelet-Afrika csapadékviszonyai 4 és 2,5 millió évvel ezelőtt rendkívül változékonyak voltak, és folyamatosan váltakoztak a nedves, illetve száraz időszakok. A kutatók úgy vélik, ez a környezeti ingadozás tükröződik a vidéken fejlődő főemlősök sokféle testi jellemzőjében is.
A maradványok mellett talált megkövesedett virágporok arra utalnak, hogy a taungi gyermek egy csapadékosabb korszakban élt. A kőtiszafa (Podocarpus) jelenléte – amely ma a lelet helyszínétől mintegy 400 kilométerre található nedvesebb területeken honos – azt bizonyítja, hogy az egyed erdős vagy vizes élőhelyen élt, mielőtt a táj szárazabb, nyílt szavannává alakult volna. Ahogy az éghajlat változott, az élőhelyek oda-vissza tolódtak, a korai emberelődök populációi pedig követték ezeket a mozgásokat. Ezek a vándorlási hullámok új csoportokat hoztak össze, ami kereszteződésekhez és hibridizációhoz vezetett, tovább növelve a térség biológiai sokszínűségét.
„Több mint 100 éven át azt feltételeztük, hogy a taungi gyermek csupán egy a korszak sok hasonló fosszíliája közül” – nyilatkozta Gabriele Macho professzor, a tanulmány szerzője és a Brüsszeli Szabadegyetem biológiai antropológusa. – „Eredményeink ezt teljesen a feje tetejére állítják. Az emberi családfa nem egy rendezett, egyenes törzs volt – hanem egy kaotikus, összegabalyodott bokor, amelyet az éghajlati eltolódások hajtottak.”
Ragadozó madár okozhatta a kisfiú tragikus végét
Az a feltételezés, miszerint a taungi gyermek nem nyílt síkságon, hanem sűrű erdős területen élt, a halálának körülményeivel is összhangban van. A koponyán található sérüléseket vizsgáló antropológusok már korábban felvetették, hogy a gyermeket egy koronás sas – Afrika legerősebb, csontzúzó karmairól ismert ragadozó madara – ejthette el.
A legújabb kutatás is alátámasztja ezt az elméletet, megjegyezve, hogy ezek a ragadozó madarak „manapság jellemzően Afrika magas fákból álló erdőségeiben élnek”, és előszeretettel rejtik el zsákmányukat a fák lombkoronájában. Bár a szavannák felett is feltűnnek, az erdőkben érzik igazán otthon magukat, pontosan ott, ahol a taungi gyermek is élhetett. Bár a gyanútlan fiatal számára ez rendkívül kegyetlen véget jelentett, kevés egyed mondhatja el magáról, hogy a modern kor egyik legjelentősebb antropológiai leletévé vált.
