Évszázadokig senki sem értette - most végre megfejtették a Húsvét-sziget szobrainak titkát!

A régészeti rejtélyek gyakran emberi sorsokat, rejtett motivációkat és az ősi civilizációk túlélési küzdelmeit rejtik magukban. Nincs ez másképp a Húsvét-sziget esetében sem, ahol a part mentén magasodó, impozáns szobrok évszázadok óta rejtély elé állították a szakértőket. Ám most a régészek végre megválaszolták a szobrok körül lévő egyik legégetőbb kérdést: miért építették őket?

A vulkanikus kőzetből készült alakokat, amelyeket a sziget őshonos polinéz nyelvén moai-nak neveznek, a becslések szerint az 1300 és 1600-as évek között faragták. Bár általánosan elfogadott, hogy az ikonikus alakokat a sziget törzsfőnökeinek tiszteletére emelték, eddig senki sem tudta kitalálni, miért pont olyan specifikus helyeken építették fel őket. A nagyjából 1000 szobor zöme a Csendes-óceáni sziget (más néven Rapa Nui) partvonala mentén található - ez a tény pedig régóta összezavarta a szakértőket.

Ezért a New York-i Binghamton Egyetem kutatói elhatározták, hogy alaposan megvizsgálják ezeket a helyszíneket. Végül rájöttek, hogy az egész a vízzel kapcsolatos. A kutatócsoport felfedezte, hogy a távoli chilei területen természetes módon csak nagyon kevés édesvíz áll rendelkezésre. Ezért évszázadokkal ezelőtt Rapa Nui lakói a talajvíz feltörésére támaszkodtak mint fő ivóvízforrásra.

Egyszerűen fogalmazva, a talajvíz felszínre törése a felszín alatti vízadó rétegekből - vagyis a vizet tartalmazó üledék- vagy kőzetrétegekből - származik. Amikor a vízadó rétegben lévő víz eléri a telítettségi szintet, kiléphet a talajból a felszíni vizekbe. Ez a folyamat lehetővé teszi az emberek számára, hogy közvetlenül ott gyűjtsenek ivóvizet, ahol az a parton a felszínre tör, mivel a sókoncentrációja elég alacsony ahhoz, hogy biztonságosan fogyasztható legyen.

A sziget porózus vulkanikus talaja gyorsan elnyeli az esőt, ami patakok és folyók hiányát eredményezi

- magyarázta Carl Lipo, a Binghamton Egyetem antropológusa, majd hozzátette:

Szerencsére a talaj alatti víz lefelé folyik, és végül pontosan ott lép ki a talajból, ahol a porózus alapkőzet találkozik az óceánnal. Apály idején ez azt eredményezi, hogy az édesvíz közvetlenül a tengerbe folyik. Az emberek így kihasználhatják ezeket az édesvízforrásokat azáltal, hogy ezen a pontokon felfogják a vizet.

A part menti vizek sótartalmának mérésével a tudósok összefüggést találtak ezen édesvízkészletek és a szobrok elhelyezkedése között.

Most, hogy többet tudunk az édesvíz elhelyezkedéséről, ezen emlékművek és egyéb építmények helye rendkívül logikussá válik

- mondta Lipo, aki megjegyezte:

Oda vannak telepítve, ahol az édesvíz azonnal rendelkezésre áll.

Annak érdekében, hogy felkutassák a szigetlakók fő ivóvízforrását, Lipo és kollégái először kizárták a többi lehetőséget. A szigetnek mindössze két tava van - amelyek mindegyike nehezen megközelíthető -, valamint egyetlen forrása, amely gyakran mocsaras lápréggé zsugorodik. Miután kizárták ezeket, a csoport arra a következtetésre jutott, hogy a talajvízre volt szükség a több ezer fős lakosság fenntartásához.

Ráadásul a szigettel való 18. századi első találkozásokról szóló európai beszámolók olyan részeket is tartalmaznak, amelyekben a bennszülötteket úgy írják le, mint akik tengervizet isznak. A holland utazóknak ez elképzelhetetlennek tűnt, valójában azonban azt láthatták, hogy a szigetlakók úgynevezett brakkvizet (édesvíz és kis mennyiségű sós víz keverékét) isznak, amely nem tartalmazott káros mennyiségű sót. Lipo és kollégái most azt vizsgálják, hogy milyen kapcsolat van az édesvíz jelenléte és a moai szobrok építési módszerei között, rávilágítva a közösségek közötti együttműködés feltételeire - írja az Indy100.