Miért vágyunk az ijesztgetésre? Pszichológusok lerántották a leplet a szórakoztató félelem megdöbbentő biológiai hátteréről

A borzongás édes pillanatai

Amikor felmerült az ötlet, hogy az IFLScience munkatársai töltsenek el egy éjszakát egy szellemjárta épületben, a szerkesztőség finoman szólva is megosztott volt. Míg a csapat fele alig várta a bevetést, a többiek már a puszta gondolattól is elsápadtak. Pedig a helyszín nem volt akármilyen, egy saját kínzókamrával rendelkező, hátborzongató várkastély várta az újságírókat a ködös Albionban. Ez a kezdeti feszültség azonnal rávilágított egy nagyon érdekes pszichológiai jelenségre, arra, hogy mennyire eltérően reagálnak az emberek a félelemre.

A kukucskálástól a horrorfilmekig

A borzongás iránti vágyunk egyáltalán nem felnőttkorban alakul ki. Gondoljunk csak a legkisebbek kedvenc játékára, a kukucskálásra. Ha egy kisgyereket megkergetünk a nappaliban azt kiabálva, hogy megeszük, a reakció szinte mindig hangos kacagás. Persze csak akkor, ha az illető ismer minket és a gyerek biztonságban érzi magát. Ez a kettősség egész életünket végigkíséri. Bár a félelem alapvetően negatív érzelem, a mozik előtt kígyózó sorok a horrorpremiereken egészen mást mutatnak. Vajon tényleg ennyire furcsák lennének az ijesztgetés rajongói?

Megtalálni a tökéletes egyensúlyt

A tudomány szerint egyáltalán nem őrültek azok, akik a frászt hozzák magukra. Marc Andersen és Matthias Clasen, az Aarhusi Egyetem kutatói külön labort hoztak létre a „szórakoztató félelem” tanulmányozására. Vizsgálataikból kiderült, hogy szinte mindenki szereti a rettegés valamilyen formáját, csak a mérték nem mindegy. Valakinek egy bűnügyi podcast is bőven elég, míg másoknak az extrém sportok kellenek a katarzishoz.

A jelenség egy szivárványhoz hasonló görbén írható le a legjobban. Ha a kihívás túl ijesztő, a szórakozás élménye azonnal elillan és átadja a helyét a traumának. Ha viszont túl unalmas, akkor semmit sem érnek el vele. A csúcsélményt a kettő közötti hajszálvékony mezsgyén lehet megtalálni, ott, ahol az adrenalin már rendesen dolgozik, de a pánik még nem vette át az uralmat.

Az agyunk csodálatos trükkje

De miért érezzük egyáltalán jól magunkat egy ilyen helyzetben? A válasz az evolúcióban és a tanulásban keresendő. Ahogy a gyerekek a játékon keresztül ismerik meg a világot, úgy a felnőttek az irányított stresszhelyzetekkel trenírozzák magukat a váratlan szituációkra. Amikor az ember megijed egy ijesztő alaktól, az agy riasztórendszere, az amygdala azonnal bekapcsol. Hevesebben ver a szívünk, kitágul a pupillánk, a testünk rögtön felkészül a harcra vagy a menekülésre.

Ekkor jön a képbe a kontextus. Az agyunk magasabb szintű folyamataiért felelős hippokampusz gyorsan felméri a terepet, és jelzi, hogy nincs igazi veszély. Mivel az öröm és a rettegés kémiai háttere nagyon hasonló, az agyunk a biztonság tudatában az ijedtséget egy pillanat alatt euforikus izgalommá alakítja.

Nem vagy fura, ha inkább kihagyod

Természetesen teljesen rendben van, ha valakit kiver a víz egy horrorisztikus élménytől. Az IFLScience munkatársainak esete is bebizonyította, hogy a szórakoztató félelem spektrumán mindenki máshol helyezkedik el. A borzongás lényege a kikapcsolódás, így senkinek sem kell magára erőltetnie egy olyan helyzetet, ami már bőven túlmegy a saját határain. A bátrabbak viszont nyugodtan átadhatják magukat az adrenalinnak, hiszen a tudomány is igazolja, hogy a biztonságos környezetben átélt rettegés kimondottan jótékony hatású.

(via)