Félreérthettük az emberek és mamutok kapcsolatát, új kutatás hozott izgalmas eredményt

A mamutok a mai elefántok nem is olyan távoli rokonai, a két állatcsoport fejlődése nagyjából 2,5–5,5 millió évvel ezelőtt vált ketté. A mamutok olyan őskori állatok, amelyekkel már az emberőseink is találkozhattak, ám az együttélés nem számított kölcsönösen előnyösnek.

Az utolsó ilyen állatok körülbelül 4000 éve tűntek el a Földről. Legnagyobb eséllyel azért, mert az egyre növekvő emberi populáció egyszerűen túlvadászta őket, de az éghajlatváltozás, illetve különféle járványok is szerepet játszhattak a mamutok kihalásában.

Korábban úgy gondoltuk, hogy a (fajtól függően) akár 4 méter marmagasságú és 10-11 tonnás óriásokra az emberek „szemtől szembe”, kihegyezett vagy kőpengével ellátott lándzsával támadtak. Szerencsésebb esetben pedig a fifikájukat használva bekergették azokat egy szakadékba, majd a zuhanástól elpusztult állatokat rögtön feldolgozták.

Friss kutatási eredmények szerint úgy tűnik, hogy a „lándzsahajigálós” eljárás nem is volt annyira gyakori, mint korábban hittük. Emberőseink sokkal inkább földbe ástak kihegyezett karókat, és ezek a csapdák bizonyultak halálosnak a zsákmányállatok számára.

Az amerikai Berkeleyben lévő Kaliforniai Egyetem régészei úgy gondolják, alapjaiban kell felforgatnunk mindazt, amit a 13 ezer éve élt elődeink mindennapjairól eddig sejtettünk. Minderre az úgynevezett Clovis-lándzsahegyek alaposabb vizsgálatából következtettek, arra voltak kíváncsiak, ezek hogyan is működtek a gyakorlatban.

Végül arra jutottak, hogy az ilyen heggyel ellátott „karók” sokkal alkalmasabbak arra, hogy a földbe ásva, kissé megdöntve szabályosan felnyársalják a menekülő állatokat. Így komolyabb sérülést okozhattak nekik, mint a legügyesebb lándzsadobással, tehát hatékonyabban vadászhattak.

A régészek szerint ez egy olyan újítás volt az amerikai őslakosok részéről, ami alapjaiban változtatta meg a vadászási-túlélési technikákat. A szakemberek megjegyezték, hogy a lándzsahegyek értékes eszközök voltak, hosszas keresgélésbe telhetett az őseinknek, mire alkalmas kőre bukkantak. Így pedig érthető, hogy nem szívesen dobálták ezeket „potyára”, vagyis biztosabb módszert kellett kitalálniuk a zsákmány elejtéséhez.

Amit az őskori vadászatról tudni illik: