Mégsem lándzsákkal ölték le a mamutokat a jégkorszaki emberek, más trükköt eszeltek ki

A jégkorszakban a korai emberek olyan hatalmas állatokkal osztották meg az életterüket, mint a kardfogú tigrisek, az óriás földi lajhárok és a mamutok. Utóbbi egyszerre volt élelemforrás, és létfontosságú alapanyag ruhákhoz, használati tárgyakhoz. Egy ilyen nagyra nőtt, erős és gyors állat megöléséhez átgondolt stratégiára volt szükség. A lehető legkisebb kockázat mellett elpusztítani, hogy a család vagy a klán egyetlen férfi tagja se sérüljön meg.

Történészek szerint a mamutokat a hozzájuk képest apró jégkorszaki emberek sziklák vagy szakadékok közelébe terelték, ahol aztán az állatok a mélybe zuhantak és védekezésre képtelenné váltak vagy azonnal elpusztultak. A tűz is része lehetett a stratégiának, amellyel az emberek megijesztették vagy irányították a mamutokat egy adott irányba.

Egy másik elmélet szerint a korai emberek csoportosan körülvették az állatokat, és fából faragott hegyes lándzsákkal, vagy kőből készített éles eszközökkel sebezték addig, amíg az végül össze nem esett. 

A mamutok leginkább a hideg, száraz tundrák és sztyeppék lakói voltak, ahol hatalmas fűvel borított síkságok nyújtottak elegendő táplálékot számukra. Jelentős populációk éltek Észak-Amerika, Szibéria és Északkelet-Európa területén. Ebből következik, hogy az itt élő emberi közösségek voltak a legügyesebb mamutvadászok. Módszereiket feltehetően évszázadokon keresztül tökéletesítették, minden vadászatból tanultak valamit, ami egyre sikeresebbé tette őket egyik generációról a másikra. 

Az egyszerű, fából készült lándzsákról hamar kiderült, hogy a mamutok ellen esélytelenek.

A kreativitás és a kísérletezés révén azonban finomodott az anyaghasználat. Rájöttek az emberek, hogy a kovakő és az obszidián sokkal ellenállóbb és keményebb, mint bármilyen más kő, így a nagy munkával elkészített fegyver is hatékonyabb lesz. 

A többet ésszel mint erővel elv pedig már 13 ezer évvel ezelőtt is működött. Egy távolról eldobott dárda, még ha bele is fúródott a mamut bőrébe, támadóereje megsemmisült. Ám, ha ugyanezt a fegyvert egy földbe ásott árokba szúrták, és az állatot belekergették, a mamut saját testsúlya lehetővé tette, hogy átszúrják a lándzsák a létfontosságú szerveket és az állat elpusztuljon. 

Kutatók szerint az Észak-Amerikában talált, paleoindián kultúrához tartozó ősi eszközök, az úgynevezett Clovis nyíl- és dárdahegyek különösen aprólékos kidolgozása és jellegzetes formája mérföldkőnek számított a korabeli vadásztechnika fejlődésében. A Clovis-hegyek hosszúkásak és laposak voltak, mindkét oldalukon pengeéles éleket alakítottak ki. Az alsó részükön jellegzetes bemélyedés található, amely megkönnyítette az eszközök rögzítését egy nyélhez vagy dárdához, amit aztán a földbe áshattak, hogy elkészüljön a gyilkos mamutcsapda.

Valószínű, hogy a mamutok kihalása nem egyetlen okra vezethető vissza, tehát nem csak a túlvadászás, hanem a klímaváltozás is szerepet játszhatott benne. Ahogy az élőhelyek eltűntek, a populációk kisebb, elszigetelt csoportokká zsugorodtak, ami sebezhetővé tette őket a túlzott vadászat és a betegségek ellen.

Forrás