A masszőröm megérintett egy ponton, bömbölve rohantam ki a szalonból

Rozina sokáig küzdött depresszióval, míg végül fel merte venni a harcot a démonaival. Több különböző terápiát is csinált, míg végül eldöntötte, hogy új vizekre evez, mert a haladása azt kívánja. Ez azonban nem várt sebeket szakított fel benne. Most az ő történetét olvashatjátok:

Azt hiszem minden nagyképűség nélkül mondom, hogy az önfejlesztés az életem olyanannyira szerves részévé vált, amit szerintem csak kevesen mondhatnak el magukról. Nagyon mélyről indultam: sok gyerekkori trauma, iskolában sem tartoztam épp a népszerűek közé, kötődési problémák és párkapcsolatot is nagyon rossz sémák szerint változtattam. Amikor elkezdtem dolgozni magamon, akkor a környezetem már jó ideje jelezte, hogy lefelé tartok a lejtőn, de szerencsére még időben jött részemről is a felismerés.

Terapeutával kezdtem dolgozni a traumáimon.

Ami nem volt egyszerű, mert nem tudtam kiemelni egy konkrét dolgot, olyan volt, mintha nem is emlékeznék teljesen az életemre. Sokat beszélgettünk, mutatott nekem megküzdési stratégiákat és éreztem, hogy valami ott van bennem elnyomva, mégis rengeteget haladtam. Életerősebb, vidámabb lettem, kellemesebb, pozitívabb személyiség. Mertem munkahelyet váltani, lett egy jól működő párkapcsolatom, de valami még mindig zavart.

A test orientált terápiás módszerek kipróbálását javasolta a pszichológusom.

Ilyennel még nem dolgoztam eddig, el sem tudtam képzelni mi az. Először táncolni mentem el, ahol rengeteg feszültség kijött belőlem, majd pszichodráma csoportra, ahol volt sok könny, sírás, ölelés, vigasztalás, elengedés, megbocsájtás. De ahhoz ami ott bent motoszkált a fejemben nem vitt közelebb. Szembe jött velem egy olyan lehetőség, ahol érintéssel tárják fel az elakadásokat, vesztenivalóm nem volt (legalábbis úgy gondoltam akkor még), így kértem egy időpontot.

Úgy kell elképzelni mint a masszázst, de kicsit spirituális is.

Minden nagyon kellemes volt, a masszőr végig mondta, hogy mit fog tenni, mit csinál és biztosított róla, hogy biztonságban vagyok. A combom felső részénél járt, amikor éles fájdalom hasított a lábamba, majd a fejembe is. Egy másodperc alatt elevenedett meg az emlék. A keresztapám minden alkalommal elvert, ha szerinte valami rosszat csináltam, de persze csak akkor, ha azt senki nem látta. Féltem, rettegtem tőle. Azonnal sírni kezdtem és kerestem a ruháimat. Nem akartam, nem is bírtam senkivel beszélni. Megköszöntem a folyamatot és távoztam.

A gyerekkori emlék ereje buldózerként tarolt le.

És mi ezzel a probléma? Azóta eszembe jutott minden, hogy ez mennyiszer előfordult és nem mertem senkinek elmondani. A keresztapám a családunkban egy nagyrabecsült ember, most is ott lesz karácsonykor, de én ezek után nem bírok a szemébe nézni. Mennyi év fájdalom és önvád, miközben... egy családtagom tehet az egészről. Nem tudom elmondjam-e a szüleimnek. Álljak eléjük ezzel? Mit akarok már ennyi év után? Ha pedig esetleg azt mondanád, hogy biztos megérdemeltem, vagy hogy más gyerek ennél többet kapott, akkor félek, rájuk sem tudnék már ugyanúgy nézni. Nem veszíthetem el egy félresikerült masszázs miatt a családomat.