Ez a film úgy vág mellbe, hogy percekig nem kapsz levegőt, mégis kötelező minden magyarnak

„Bárcsak lennének gonosz emberek valahol, akik alattomosan gonosz tetteket hajtanak végre, és nem lenne más dolgunk, mint elkülöníteni őket a többiektől és elpusztítani őket. Ám a jó és a rossz határvonala minden ember szívén keresztül húzódik. És ki hajlandó elpusztítani saját szívének egy darabját?” – Alekszandr Szolzsenyicin

Valahányszor leülök írni a filmekről és azokról az érzelmekről, amelyeket kiváltanak, mindig egyre több és több különböző film jut eszembe, és rájövök, hogy mindig akad még egy alkotás, amelyről érdemes lenne beszélni. Ezúttal azonban egyetlen film, egy egészen különleges film uralja a gondolataimat. Egy film, amely egyszerre vidám és tragikus, felejthetetlen és fájdalmas. Egy film, amely sokáig velünk marad, miután véget ért. A nagyszerű és filmművészeti szempontból is kivételes alkotásról beszélek: a La Vita è Bella (Az élet szép) című filmről. Roberto Benigni mesterművéről.

Az élet szép (1997) rendezője, társszerzője és főszereplője maga Roberto Benigni volt. A film látványvilága lenyűgöző. A nyitójelenet – két barát nyitott tetejű autóval szeli át Toszkána országútjait – örökre az emlékezetembe égett. Az év 1939, a „Olasz Királyságban” járunk, a nap ragyog, a vidék gyönyörű. Az élet bőséges, zöld és buja. A film első felében Toszkána és Arezzo városa szikrázik a szépségtől. Benigni Guida-t alakítja, a jókedvű és csibészes férfit, aki nagybátyja éttermében készül dolgozni.

Hamarosan megpillantja Dorát, a gyönyörű fiatal tanítónőt, aki azonban már jegyben jár egy gazdag, de taszító helyi üzletemberrel. Guido azonban nem hátrál meg: elhatározza, hogy elnyeri a szívét. A kettejük udvarlása egyszerre megható és rendkívül mulatságos. 1944-re a pár már házas, és egy kisfiuk is született. Könyvesboltot vezetnek közösen. Ám ekkorra a háború viharfelhői már elborították Toszkána napsütötte lankáit. Olaszország náci megszállás alá kerül, és megkezdődnek a deportálások.

A La Vita è Bella kétségtelenül két részből álló film. A második felvonás sötét és tragikus, ahogyan maga az élet is lehet. A kis családot deportálják és elszakítják egymástól. Guido fiával együtt koncentrációs táborba kerül, ahol leleményessége és humorérzéke válik legfőbb fegyverévé. A borzalmas mindennapokból játékot és kihívásokat teremt kisfia számára.

Megtagadja, hogy átadja magát a kétségbeesésnek.

Az igazság az, hogy számomra Az élet szép annyira gyönyörű, de egyben olyan tragikus film volt, hogy sokáig képtelen voltam újra felidézni Guido történetét, és írni róla. Mindig találtam más témát vagy más filmet. Aztán pár napja, miközben a Facebookon pörgettem az oldalakat, szembejött velem az a bejegyzés, amelynek a screenshotját betettem nektek ide negyedik képként a galériába is a cikk mellé. A képen egy kisfiú látható, akinek gyermeki szelleme még mit sem sejt a rá váró borzalmakról. Ekkor éreztem, hogy eljött az idő, hogy írjak a La Vita è Bella-ről, vagyis Az élet szépről.

Számomra ez a mozi kezdetben a szépség és az öröm filmje volt. Kedvet kaptam tőle, hogy ellátogassak Arezzóba, ahol a történet játszódik, és bejárjam Toszkána vidékeit. Elgondolkodtatott az életről, a szerelemről és a romantikáról. Benigni, mint Guido, egyszerre bájos és szeretetre méltó; könnyű megérteni, hogyan nyerte el Dora szívét. Ahogy a történet előrehalad, és a család kék ege fekete-szürke világra cserélődik a táborokban, a hangulat gyászosra fordul. Ám Benigni karaktere továbbra is a remény és az optimizmus fényét hordozza. Guido fia iránti odaadása és túlélésükért tett áldozata egyszerre fájdalmas és megrendítő.

1943 különösen szörnyű év volt Olaszország és persze a magyarság történetében. A második világháború a tetőfokára hágott, az olasz zsidókat pedig északi táborokba deportálták. Sokan Auschwitzba kerültek. Mindezt még tragikusabbá tette, hogy a szövetséges erők már szeptemberben partra szálltak Szicíliában és Salernóban, és észak felé nyomultak. Sok olasz azt hitte, hogy a háborúnak vége. Tragikus módon azonban még két évig tartott.

Amikor a film először megjelent, voltak, akik bírálták a koncentrációs táborok ábrázolását. Ám az év végi díjszezonban a film három Oscar-díjat nyert. Roberto Benigni – a rendkívüli tehetséggel és szerénységgel megáldott ember – a második díj átvételekor azt mondta, hogy nincs mit mondania, mert már az első elfogadásakor elhasználta az összes angolját! Híressé vált az a pillanat is, amikor Martin Scorsese lábát megcsókolta, miután megtudta, hogy filmje elnyerte a cannes-i fesztivál nagydíját 1998-ban.

Ez a film a remény és az elszántság mesterműve. Egy film, amely megmutatja a fényt és az örömöt, miközben szembenéz a holokauszt borzalmaival. Egy film, amely a múlt század történelmének fényében különösen fontos.

A film előzetese itt megtekinthető: 

Forrás: Relic Hunter