Az HBO krimisorozata mindent felülmúl, amit eddig láttál, nem véletlenül beszél róla mindenki

Sokáig tartott, mire végre rászántam magam, hogy megnézzem a True Detective sorozatot. Az első két részt kétszer is elkezdtem, aztán valamiért mindig félbehagytam. Nem is értem, miért, tekintve, hogy az első évad mindössze nyolc epizódból áll. De végül sikerült átvergődnöm rajta. A benyomásaim?

Először is, hadd magyarázzam el, miért döntöttem úgy, hogy egyáltalán nekikezdek a True Detective-nek. Pár éve, rengeteg szó esett Matthew McConaughey karrierjének úgynevezett „McConnaissance”-áról, vagyis újraindulásáról. Mindenhol dicsérték a szerepléseit: a Mud-ban (amit még nem láttam), a Dallas Buyers Club-ban (szerintem korrekt film volt, de semmi különös), az emlékezetes cameóját a Wall Street farkasában (ami zseniálisan vicces volt, és az egyik legjobb jelenete a filmnek), és végül a True Detective-ben. A Mud-ot majd egyszer megnézem, de mivel alapvetően szeretem a bűnügyi filmeket és sorozatokat, úgy gondoltam, hogy a True Detective jó választás lesz számomra.

A True Detective az HBO antológiasorozata (tehát minden évad új szereplőgárdát és új történetet mutat be), az első évadban Matthew McConaughey és Woody Harrelson játsszák Rustin „Rust” Cohle és Martin „Marty” Hart nyomozókat a Louisiana állami rendőrségnél. A történet középpontjában egy okkult témájú sorozatgyilkos felkutatása áll, amely két idősíkon, összesen tizenhét éven át zajlik: egyszerre 1995-ben, majd később 2012-ben párhuzamosan.

Annak ellenére, hogy mindössze nyolc részes, a True Detective első évada nem lesz könnyű élmény azok számára, akiknek rövid a figyelmük. A történet lassan indul be, néha megtorpan, így ha valaki a pörgős sorozatokat kedveli, ezt nem tudnám jó szívvel ajánlani.

A sorozat sötét, befelé forduló, intelligens és zseniálisan megrendezett, ami Cary Joji Fukunaga munkáját dícséri, aki mind a nyolc részt rendezte (ami igazán figyelemre méltó teljesítmény). Egyetértek a kritikusokkal: Matthew McConaughey és Woody Harrelson alakítása egyszerűen elsőrangú, minden dicséret teljesen megérdemelt. Michelle Monaghan alakítása sem elhanyagolható Marty felesége, Maggie szerepében; erős szerepe van, és nem süllyed bele a „nyomozó felesége, aki csak aggódik” klisébe, ami túl gyakori a rendőrös/bűnügyi sorozatokban. Mindezek ellenére valahogy mégsem élveztem annyira az évadot, mint amennyire kellett volna.

Bár a színészi játék nagyszerű, néha úgy éreztem, hogy a párbeszéd túl sok és sehová nem viszi a cselekményt. Előfordult, hogy a szereplők hosszú kitérőket tettek, és ez elvesztette a figyelmemet – ami miatt talán fontos részletekről vagy árnyalatokról maradtam le, amiknek később szerepük lett volna a történetben. Kevés olyan író van, aki úgy tudja elvinni a szereplőit filozofikus mellékvágányokra, hogy közben fenn is tartja a nézők figyelmét – és úgy érzem, Nic Pizzolatto (aki az egész első évad minden egyes részét írta) ezt nekem legalábbis nem tudta megugrani.

Az okkult vonal már a legelején megfogott, de amikor kiderült, ki a gyilkos, csalódott voltam: a valódi tettes nem volt túl érdekes. Fél szemmel azt vártam, hogy valami Cohle-hoz hasonló nihilista, filozofáló figura lesz, de ezek csak az én hiú reményeim voltak. Az utolsó részben a végső összecsapás azonban tényleg izgalmas és feszült jelenet lett, igazi csúcspont egy tévésorozathoz képest.

Az évad első felében a 2012-ben zajló rendőrségi interjúk (Papania és Gilbough nyomozókkal) tetszettek, de zavart, ahogy össze-vissza vágták őket az 1995-ös események közé. Én mindig óvatos vagyok a flashbackek használatával kapcsolatban – ha rosszul bánnak velük, zavaróvá tehetik az élményt. Pont így éreztem itt a True Detective esetében, és ugyanígy a CW Arrow sorozatában is, ami túlzottan épít a visszaemlékezésekre.

Emellett vita is támadt a plágium gyanúja körül Rustin Cohle karakterével kapcsolatban, mivel filozofikus monológjai állítólag részben átvett, sőt szinte szó szerinti idézetek Thomas Ligotti The Conspiracy Against the Human Race című művéből. Erről több cikk és elemzés is készült, amely összehasonlította Cohle szövegeit a könyv idézeteivel.

Szóval amikor a True Detective 2014 elején először megjelent, lehetetlen volt megjósolni, hogy akkora kulturális jelenséggé válik, mint amekkora lett – még Matthew McConaughey és Woody Harrelson sztárerejével együtt sem. Ahogy azt sem lehetett előre látni, hogy a második évad szinte Ikarosz-szerű bukással zuhan le: Kaliforniába helyezte át a cselekményt, majd egy zavaros, céltalan katyvasszá esett szét, amely még Rachel McAdams és Colin Farrell tehetségét is elpazarolta. Megmondom őszintén a második évadról egy konkrét pozitívumot nem tudok felhozni, úgyhogy ugorjunk egyet.

A harmadik évad – amely egy dupla epizóddal indított – visszatérésnek tűnik az alapokhoz. Ismét egy keményvonalas nyomozópáros áll a középpontban, Roland West és Wayne Hays, akiket most Stephen Dorff és Mahershala Ali alakítanak. Arkansasban járunk, ahol két bicikliző gyerek eltűnését vizsgálják, amit még baljósabbá tesz a furcsa, kézzel készített bábuk megjelenése (kevésbé rusztikus verziói az első évadbeli gallyfiguráknak – mintha a készítő időközben elvégzett volna egy kézműves tanfolyamot). Ez egy kemény, férfias világ, ahol Ali és Dorff mély, érces hangon motyognak nagy igazságokat – mintha Rust Cohle soha nem is távozott volna.

Míg az első évad két idősíkon játszódott, a harmadik már hárommal operál. A Purcell gyerekek eltűnésének esete 1980-ban történik. 1990-ben Hays egy vallomást tesz, miközben egyre inkább felmerül, hogy talán rossz embert ítéltek el a lassan kibontakozó bűntettek miatt. 2015-ben pedig ismét találkozunk vele: idős, demens férfiként emlékeit firkálja le Memento-stílusban, és interjút ad egy tévéstábnak a múlt eseményeiről, egy „True Criminal” című műsor számára.

Ali három különböző korszakban alakítja a karaktert – 35, 45 és 70 évesen –, ami bátor vállalás a 4K és HD korában. A maszkmunka azonban meglepően hatásos. A történet rendkívül lassan csordogál, de elég érdekes ahhoz, hogy közel fél évszázadot átfogjon. Megéri. A True Detective mindig is gyönyörűen fényképezett sorozat volt – még a második évadban is, amikor Cary Fukunaga rendező már távozott (ő a Netflix számára készítette a vizuálisan lenyűgöző, de nem mindenben meggyőző Maniac-ot). A sorozat örömét leli abban, hogy nyomasztó, embergyűlölő világot építsen, a hangulata fojtogató. Az idősíkok közötti váltások álomszerűen szépek. Természetesen mindenki gyanúsított, még ha a jelölteket jól ismert sablonokból is veszi: a gyászoló apa, az ital- és cigifüggő, metált hallgató tinédzserek, vagy a pedofil, aki önkéntesként férkőzött be egy helyi óvodába – amíg West és Hays le nem csap rá.

Mahershala Ali értékét lehetetlen túlbecsülni. Nyilvánvalóvá teszi, hogy a Moonlight-ért kapott Oscarja nem egyszeri véletlen volt: mindhárom idősíkban lenyűgöző (és még egy fénykardot is mesterien imitál). Interjúiban Ali elmondta, hogy eredetileg mellékszerepet kínáltak neki, ám meggyőzte Nic Pizzolattót, a sorozat alkotóját, hogy tegye Hays-t főszereplővé. A döntés mindenkinek javára vált, és valóban mélyebb réteget adott a történetnek.

Ám minden erénye ellenére a True Detective újra elköveti régi hibáit. A második epizód végére már érezhetően lassul a tempó – ami amúgy sem volt feszes. Az egész sugároz egyfajta túlzott fontoskodást. És hát, aki nem bírja a motyogást, az ne is próbálkozzon. A True Criminal fiatal női rendezője (Sarah Gadon, aki remek volt az Alias Grace-ben) egy tipikus millenniumi klisé, aki olyan mondatokkal jön elő, mint: „Engem a marginalizált csoportok interszekcionalitása érdekel az autoriter és rendszerszintű rasszista struktúrákon belül.” Ez valószínűleg poénnak szánt mondat, de akkor is olcsó fogás.

A True Detective okos, részletesen felépített és gyönyörűen eljátszott sorozat, amely számomra még jobb lehetett volna, ha a narratíva szerkezete és a párbeszédek feszesebbek, tömörebbek lettek volna. Egy tisztességes, fogyasztható thriller. Elég nyers ahhoz, hogy ne hunyjon szemet a szereplők legsötétebb oldalai felett, és elég feszült ahhoz, hogy a nézők továbbra is kövessék.

A sorozat előzetese itt megtekinthető: 

Forrás: Relic Hunter