Ez a film minden határt átlépett, máig az egyik legjobbnak tartják, a nézők milliói máig nem heverték ki a látottakat

„Gyónd meg a bűneidet, fiam! Ahhoz túl rövid az éjszaka, atyám.”

A Sin City-t még jóval a bemutatója előtt úgy aposztrofálták, mint képregényre festett mozi. És igazuk volt. Frank Miller történetei egyértelműen az amerikai bűnfilmek sablonjaival játszottak, de nem csak erről volt szó. A képregény kockáinak szemszöge, és hatásmechanizmusa egyértelműen filmszerű volt. Ha ezt a képregényes filmszerűséget visszaadaptáljuk a filmre akkor egy olyan egyedi, groteszk, semmi máshoz sem hasonlítható elmebeteg remekművet kapunk, mint az idén 20 éves 2005-ös Sin City. Volt szerencsém a bemutató hetén megnézni még zsenge huszonéves koromban, és számomra a korral csak nemesedett, semmit sem vesztve dicsfényéből.

Egy város, ahol a hősök sem makulátlanok: van, aki a szerelemért nyomozva kíméletlen módszereket használ, más az utcák sötét urait próbálja megfékezni, és akad, aki szívbetegen is újra fegyvert ragad. A bűn oldalán pedig kegyetlen alakok, korrupt hatalmasságok és vérszomjas bűnözők állnak. Ez Sin City világa.

Frank Miller kultikus képregénysorozatának mozgóképes fordítása jó eséllyel pályázik a Minden idők legjobb képregényfilmje címre. Miller az egyik legelismertebb amerikai képregényíró, a Daredevil / Fenegyerek egyik legkedveltebb korszakának vezető alkotója, de a Batmant is írta egy ideig (azóta is szuperlatívuszokban emlegetik), és az általa írt, rajzolt, színezett Sin Cityt biztos tanítják már néhány művészeti főiskolán. Árnyalatok nélküli fekete-fehér (az utóbbi néhány sorozatban helyenként színezett), a nyers erőszakot költői szintre emelő képsorainak nem kisebb rajongója akadt, mint Robert Rodriguez, aki meggyőzte derék rajzolónkat arról, hogy a Sin Citynek filmen a helye, Millernek pedig a társrendezői székben. És megcsinálták az egyetlen lehetséges módon: megőrizték Miller képi világát, az erősen (na jó, azért nem teljesen) kontrasztos fekete-fehér képeket, melyeket foltokban beszíneztek, a képregénykockák beállításainak nagyrészét felhasználták, és három alig, vagy össze sem illesztett történetet forgattak le.

A képregény eredetit le sem tagadhatnák, a rendező, Robert Rodriguez olyan mértékű alázattal fordult az alapanyag felé, amelyre Hollywoodban még nem nagyon akadt példa. Az eredeti képregényeket szinte storyboardként használta a történetek elmeséléséhez. És itt nagyon fontos ez a „szinte” szó, mert azért Rodriguez is elvett/hozzátett ehhez az alapanyaghoz. Mert Rodriguez ért a filmezés minden egyes aspektusához, az íráshoz, a rendezéshez, az operatőrködéshez, a trükkökhöz. Ez az oka annak, hogy Rodriguez át tudta ültetni a vászonra úgy Frank Miller bivalyerős alapanyagát, hogy az filmen is működjön, mégis megmaradjon a képregény majdnem minden lényeges eleme. Azért csak majdnem, mert azt a szó legszorosabb értelmében vett fekete-fehér látványvilágot élő szereplőkkel készült film esetén lehetetlen utánozni, a valóság ugyanis sosem lehet teljesen fekete-fehér, valójában a fekete-fehér filmek is inkább szürke-feketék.

Hogy forgatókönyvként a képregényeket használták, határozottan javára vált a filmnek. Ha ennél filmszerűbbre akarták volna venni, nem csak a történetek néha eszeveszetten pergő ritmusa sérült volna, hanem az egész narráció röhejessé vált volna, hiszen éppen azért működik ez a nagyon durva mozi, mert nem törődik a dramaturgiával, a fizika és a biológia törvényeivel, hanem beszippant egy olyan világba, ahol a szépen megkomponált képben szétfröccsenő vér látványa elmossa egyéb igényeinket.

Elég rendes sztárparádét sikerült összehozni erre a filmre: Bruce Willis, Mickey Rourke, Benicio Del Toro, Nick Stahl, Jessica Alba, Clive Owen, Rutger Hauer, Elijah Wood, Rosario Dawson, Josh Hartnett, Michael Madsen, és mindegyikük meggyőző. Ki hitte volna például, hogy Elijah Wood, mindannyiunk Frodója képes hátborzongató is lenni? És ha már a sztárparádénál tartunk, a meghívott beugró rendező Quentin Tarantino volt, aki baráti szívességből vállalta egy jelenet rendezését. Mi kell még egy jó filmhez? Természetesen vér. Van. Bőven.

Josh Hartnett belépője, és a képregény rajzait megidéző stílusos főcím után Bruce Willist láthatjuk, akinek talán ez az első öregember szerepe. Nem mellesleg ő az egyetlen igazi, becsületes hős ebben a bűnös városban. Wiliis azért bizonyult akkoriban ütős választásnak, 2005-ben, mert akkor még nem akciónagypapaként működött a szemünkben., még nem volt olyan messze az aranykora, miközben már rengeteg különböző filmben bizonyította a színészi tehetségét. És zsarut már sokat játszott ugyan, de 60 éves, szívbeteg zsarut még sohasem. Ez a noiros szerep, meg hihetetlen jól áll neki, Willis azóta sem volt ennyire cool, mint a Sin Cityben. 

Ezzel megérkezünk a nagydarab Marvhoz. Azonosulni leginkább csak azért tudunk vele, mert ahogy minden főhős ebben a filmben, úgy ő is narrál. Az indítékai érthetőek az eszközei viszont rémítőek. Marv ugyanis nem az eszét használja a nyomozásra, hanem kíméletlenül megkínozza az ellenfeleit.

Hogy Marv mennyire nem az ész embere azt jól bizonyítja amikor azt gondolja magában: „Kezembe hullott a kirakós utolsó darabkája. Annyira nem vagyok penge, hogy összerakjam, de...”. Nem véletlenül Marv vált a legikonikusabb karakterévé Sin Citynek, ez a megállíthatatlanul pergő történet egyszerűen lélegzetelállító még sokadszori megnézésre is. Marv meg szinte sebezhetetlenül megy előre, bár vérzik, elütik, leütik, lelövik, mintha semmi sem lehetne hatással arra, hogy végig vigye, amit elkezdett. Egyedül a végén a villamosszék állíthatja meg, de még ott is futja mindent felülmúlóan kemény, és macsó beszólásokra.

A kis Frodóként számon tartott Elijah Wood pedig a néma, tökéletes gyilkológép. Egy rövid szerepben pedig láthatjuk még Rutger Hauert, aki szintén egy jól ismert arc, és most is a helyén van, mint tiszteletes. Egyébként maga Frank Miller is feltűnik a színen egy cameóban, ő az a pap, akinek Marv meggyónja a bűneit, majd kivégzi.

A következő történet már nem ennyire átütő, sokan ezt tartják a Sin City leggyengébb sztorijának. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy ez a legkevésbé jó, mert még így önmagában is kenterbe veri eredetiségben, egyediségben, stílusban, és humorban az átlag egész éves hollywoodi tömeggyártást. E történet főszereplője Clive Owen, aki a kétes múltú Dwightot alakítja. Nem olyan emlékezetes, mint Marv, nem olyan sármos, mint Willis, de abszolút megvan a maga saját hangja, és a maga stílusa, ami pedig még fontosabb, hogy tökéletesen passzol ebbe a világba.

Mindenképpen említést érdemel az azóta elhunyt óriás, Michael Clarke Duncan gengsztere, és az azóta szintén elhunyt Brittany Murphy, aki kifejezetten szerethető rövidke szerepében. Itt kellene kitérnem a filmben látható hölgyek garmadájára, de ezt egy olyan nős fickó, mint én büntetlenül nem teheti meg, pedig gyerekek itt aztán ilyen téren is bőven van látnivaló. A történet bővelkedik a fekete humorban, és talán szüksége is van a nézőnek egy kis nyugira az első sztori féktelensége, és a harmadik melankolikusabb hangvétele között.

Tarantino neve inkább marketingszempontokból jöhetett jól. Mert a képregény kultikus, de a rajongói azért nincsenek annyian, hogy igazán nagy siker legyen a sztori, ezért volt szükség Willisre, és Tarantinora húzónévként. És bár Tarantino keze nyoma abszolút nem érhető tetten e nyúlfarknyi jelenetben, máshol annál inkább érezhető a hatása. Konkrétan a film kissé Ponyvaregény szerű szerkezetére gondolok, ahogyan duplakeretbe ágyazták a két középső sztorit. Az első sztori úgy tűnik csak felütésként az alaphangot adja meg, a második félbemarad, hogy elkezdődjön a harmadik, amit egy negyedik követ, hogy aztán befejeződjék a második, és az első is értelmet nyerjen, ami a negyediket fejezi be úgy, hogy az pedig első alapján nyer értelmet, és a harmadik történet egyik idézetét veszi kölcsön.

Leírva talán bonyolultnak tűnik, de a filmet nézve minden teljesen magától értetődő, az amúgy teljesen különálló történeteket ilyen apró gesztusokkal forrasztották egybe. A Sin City sztorijai már úgy önmagukban keretes szerkezetűek, gondoljunk csak Marv halálára, akinek szemében az istennőjét és a kezdő képsorokban feltűnt szív alakú ágyat láthatjuk. A Bruce Willis által alakított Hartigan szavai szintén megismétlődnek. Egyszer a történet elején, másszor a történet végén, de gyakorlatilag ugyanoda jutottunk vissza. „Az öregember meghal, a kislány életben marad. Ez az élet rendje.”

És akkor jön az újabb meglepetés, az utolsó történet, melyben kiderül, hogy Bruce Willis mégsem hal meg. Párhuzamként eszünkbe juthat John Travolta a Ponyvaregényben, de itt nem az idősíkokkal történő játszadozás következtében támad fel hősünk, hanem a történet folytatása követeli meg. Hartigan itt válik – ha lehet egyáltalán – még nemesebbé. Az egész életét, a karrierjét, a házasságát, a boldogságát, a szabadságát kockára teszi, hogy megmentsen egy ismeretlen kislányt. Sikerül megmenteni, hősünk mégis veszít. Mikor kínozzák, és rákennek mindent, majd bebörtönzik, még akkor sem hajlandó elárulni semmit.

Mint említettem, ez a sztori leginkább az érzelmességével, a melankolikus hangvételével fogja meg az embert, különösen a szomorú végkifejlettel. Az összes hősünk közül Hartigant sajnáljuk a legjobban, vele lehet a leginkább együtt érezni, sőt rá felnézhetünk, főleg az erkölcsi nagysága miatt. 

A film maga egy hatalmas varázslat, és eme műremek egyik újdonsága volt 2005-ben, hogy teljes egészében zöld háttér előtt filmezték, a szereplők környezete digitális úton került a filmre, és többször előfordult, hogy az egy jelenetben szereplő színészek nem is találkoztak, egy hét eltéréssel vették fel róluk külön a képeket, majd az utómunkánál illesztették egy képkockába. Ez helyenként látszik ugyan, de nem feltűnő, úgy a tizenöt-huszadik megtekintésre kezd az ember ilyesmire is figyelni, de addigra a bűnös város már úgy is letaglózta.

A film előzetese itt megtekinthető: 

Forrás: Relic Hunter