Keresés

Elérhetőségek

Központi e-mail cím
info [kukac] promotions.hu

Szerkesztőségi e-mail cím
szerk [kukac] promotions.hu

Ügyvezető
maxi@promotions.hu

Programok beküldése
programok@promotions.hu

11 év után nézett farkasszemet férje gyilkosával a nő, elképesztő drámával, a Maixabel című filmmel startolt a Budapesti Spanyol Filmhét

11 év után nézett farkasszemet férje gyilkosával a nő, elképesztő drámával, a Maixabel című filmmel startolt a Budapesti Spanyol Filmhét

Zene, Film & Kultúra

11 év után nézett farkasszemet férje gyilkosával a nő, elképesztő drámával, a Maixabel című filmmel startolt a Budapesti Spanyol Filmhét

Zene, Film & Kultúra

Varga Maja 21:41

Baszkföld és Szabadság: a spanyolok tudják, mi a valódi drámafilm.

Már lassan 9 éve létezik a Spanyol Filmhét Budapesten: A Spanyol Nagykövetség, a Budapesti Cervantes Intézet és az Uránia Nemzeti Filmszínház közös szervezése, amit a Nemzeti Kulturális Alap támogat. November 22-én kezdődött el a 2022-es Filmhét, és mint minden nyítóeseménynél, itt is voltak beszédek a főszervező igazgatótól. A jelenlegi beszédben kiemelték, hogy az idei Spanyol Filmhét színesebb és egy kicsikét vidámabb az eddigieknél, és ha megnézzük a programlistát, valóban így van: 11 filmből 4 vígjáték.

A kezdő film azonban kicsit sem vígjáték volt, hanem 115 percben történő spanyol dráma: és nem, nem a tipikus amerikai dráma, hogy már-már automatikusan várod a konfliktust vagy épp azt, hogy éppen hol kell majd sírnod. A spanyol filmek zseniálisan építik fel magukat: minden egyes képkockának jelentése van, minden egyes kimondott mondatnak vagy kimondhatatlan sóhajnak jelentése van. A rendező és az operatőr a színészekkel együtt dolgozik, s úgy érzed, hogy nemcsak néző vagy, hanem a történet részese, miközben az egészet kívülről éled meg.

E filmek a lélekre mennek, és nem arra, hogy mainstreamok és divatosak legyenek.

Az idei Filmhét nyítófilmje tehát a Maixabel volt: eredeti spanyol és baszk nyelven adták le, magyar felírattal. Nem 100 százalékban valóságon alapuló történet, egyszerűen csak egy történet, aminek vannak valódi részei, mozzanatai.

A rendező Icíar Bollaín, aki 55 éves spanyol filmrendező és színésznő és olyan filmek rendezőnője, mint például a 2016-os „Az Olajfa" és a 2018-as „Út a királyi operába." Érdekes az, hogy miközben nézed a Maixabel-t, eszedbe sem jut, hogy vajon ki rendezte:

mármint az nem jut eszedbe, hogy női vagy férfi rendezés-e, mert egyszerűen nemtelenné és kortalanná válik.

Van az a sztereotípia, hogy a nők kevésbé tudják elrejteni az érzelmeiket, hogy a döntéseik és a tetteik mögött akaratlanul is kibukkannak az érzések. Az ilyen helyzetek és alkotások azonban abszolút jó példák arra, hogy nem minden sztereotípia indul ki a valóságból: a Maixabel nem csöpög és nem a sajnálatot helyezték középpontba, hanem hogy az ember, a néző gondolkodjon. Gondolkodjon és lássa meg a különféle nézőpontokat és ne hagyja magát az ítélkezések börtönében, mert igen, ítéletet mondani s abban élni az életünket könnyű.

A film egy gyilkossággal kezdődik: férfiak ülnek egy asztalnál, a terem zsúfolt, majd hirtelen két alak fogja magát és lelővi azt, aki háttal ült nekik mindvégig, majd elfutnak a helyszínről. A kocsiban aztán hárman ülnek, az úton, mint valami Murphy-törvény, eléjük áll egy rendőrautó, ahol éppen azt mondják be, hogy egy fekete színű autót keresnek 3 férfival. A három férfi eléjük vág, hogy gyorsabban elmenjenek a helyszínről, aki vezet próbál higgadt lenni és azt mondja, nyugi, nem minket keresnek. Megelőzik a rendőröket, semmi sem történik. Kicsit később hallják a rádión, ami a rendőröknek szól, hogy tévedés történt, nem fekete, hanem fehér Renault keresnek. Fehér Renaultban ülnek.

A következő képkocka, hogy ketten a háromból a börtönben vannak, többedmagukkal együtt.

A film az ETA azok merénylőit próbálja bemutatni, akik börtönbe kerültek és utólag felszámolták a kapcsolatot a terrorszervezettel. A film azt próbálja bemutatni, hogy az áldozatok hogyan dolgozták fel magukban a megtörtént és érthetetlen gyilkosságokat, a félelmet, amit a terrorszervezet miatt egész Spanyolországban éreztek,

az ETA hosszabb nevén, Baszkföld és Szabadság. Egy olyan mozgalom Spanyolországban, ami 1958-ban alakult és baszk nacionalista függetlenségi mozgalom volt. 1968 óta 829 gyilkosságért vonhatók felelősségre. 2011. október 20-án az ETA bejelentette a fegyveres aktivisták végleges beszüntetését és 2018 májusában egy levélben közölték, hogy a szervezet végérvényesen megszűnik.

A leghíresebb merényletük, bár eléggé morbid és relatív azt állítani bármiféle merényletre, hogy híres, de jelen esetben ezt 1973. december 20-án követték el a spanyol miniszterelnök, Luis Carrero Blanco ellen.

A filmben is politikai viszhangot adtak az ügynek, de nem erre van kihegyezve, hanem arra, hogy mi játszódik le egy merénylő és egy áldozat fejében. Hogy mennyire lehet megbocsátani egy terroristának. A börtönben elkezdődik egy program, amiben a merényletet elkövetők szembenézhetnek azok hozzátartozóival, akiket meggyilkoltak, így esik végül az, hogy a címben szereplő Maixabel Lasa

11 évvel azután, hogy az ETA megölette a férjét, beleegyezik, hogy a három tettes férfi közül az egyikkel találkozzon. Azzal, aki hajlandó volt résztvenni e programban és találkozni szeretett volna vele.

A szembesítés, amikor ez a két személy találkozik nem a dráma csúcspontja, mert szépen és gyönyörűen olvad bele az eddigi történésekbe. Érezhető, hogy a rendező nem akarta kiemelkedő jeleneteknek ezeket a képkockákat, hanem összeségében szerette volna, ha az egész film lesz katarzis. Azt szerette volna, ha a néző meglátja azt, hogy ítélkezhetünk, mondhatunk sztereotípiákat és bosszút is forralhatunk, üvölthetünk meg örök életünkre ezután beletemetkezhetünk a gyülőletbe, de ettől nem lesz jobb. A gyülőlet nem megoldás sőt,

akármilyen nehéznek és hihetetlennek is tűnik és fájdalmasnak, de muszáj megbocsátanunk ahhoz, hogy tovább tudjuk élni az életünket.

Maixabelnek van egy kijelentése, amikor a második merénylőt várja egy lakásban, hogy nem a másik ember miatt találkozik vele, nem miatta csinálja, hanem maga miatt. Neki, saját magának van erre az egészre szüksége.

Ez a film lélek-, és személyiségfejlődés és traumák feldolgozásának apróbetűs bemutatása. Hogy mindenkin másképpen csapódik le a gyász és a fájdalom, de mindenki megéli: a főszereplő lánya például zárkozottan és csak akkor csattan ki, amikor nagyon belemegy az édesanyja a dolgokba, de nála viszont az a csúcspont, amikor azt mondja Maixabelnek, hogy

„Én nem megyek el a találkozóra, de köszönöm, hogy te elmész helyettem is."

A nézőnek talán itt lesz egy óriási pofon, hogy a megbocsátás nem csak önkéntes és személyes, hanem ha mi megteszünk valamit és jól használjuk, akkor az másoknak is segítség, hogy önmagukban feldolgozzanak egy-egy súlyos traumát. Ennél a résznél, ennél az anya-lánya kapcsolatnál ez mindenképp látszik, hogy a lány ezer év után sem tudta magában teljesen feldolgozni a történteket, már-már emésztette belül az egész, de azzal, hogy azt látja, hogy az anyukája mindennek ellenére mindent megpróbál megérteni és begyógyítani, hatalmas segítség. Az, hogy látod egy fontos személytől az életedben, hogy nem bosszúból, hanem pozítivan törekszik arra, hogy valaminek végérvényesen vége legyen, hogy az egót és a rendkívüli fájdalmat áthídalva szembenéz a dolgokkal, mindenképp megfordítja a látásmódodat a fejedben.

A film az akkori merénylők személyiségfejlődését is bemutatja: hogyan kerültek az ETA mozgalomhoz, mit éreztek vagy éppen mit nem, miközben embereket öltek meg, és mi vette rá őket arra, hogy otthagyják a szervezetet. A második találkozónál a férfi egyik legütösebb mondata, hogy

amikor benne vagy, nem gondolkodsz. Nem azon töprengsz, kit és miért ölsz meg, hanem csak csinálod. Ha elkezdenél gondolkodni, beleőrülnél.

Ez a spanyol film nem mentségeket keres, nem magyarázatokat a gyilkosságra, a terrorizmusra, hanem nézőpontokat jelenít meg. Ez a film rádöbbent és elgondolkodtat olyan hétköznapi helyzetekre, hogy a hatalom mennyire képes összeugrasztani az embereket: hogy mi folyt ott a baszkok és a katalánok között. Hány életnek kell kihunynia ahhoz, hogy aztán egy szervezet azt mondja, megszűnik? Hány áldozat kell a békéhez? S valóban lehet tényleges béke, ha addig félelemben léteztünk?

Okokat arra, hogy mi a vakmerő bosszú és a bátor kiállás között a különbség. Rávílágítást arra, hogy mitől lesz igazi egy megbocsátás és miért is van rá szükség és hogy nem, nem jön azonnal. Megmutatja, hogy mennyire egyszerű magunkra húzni a paplant és életünk végéig gyűlölni azt, aki tönkretette az életünket, a családunkat. Megmutatja azt, hogy minden tett mögött mindig van valami trauma: az emberek nem kezdenek el csakúgy maguktól, puszta hobbiból és szeretetből például egy terrorszervezet részévé válni. Nehéz ezeket végiggondolni? Természetesen. De épp erről is szól a film: legyőzni önmagunkat a másikat megértve, mert csak így lehet eljutnunk a végső békénkhez saját magunk traumája miatt. Ez a film azt is bemutatja, hogy van, amikor az önzőség a feloldozás és a továbblépés legnagyobb puzzledarabja:

önzőmódon csak azért is, mert tisztában vagy vele, hogy ha te nem teszed meg, senki más nem fogja, de pontosan erre a lépésre van szüksége mindenkinek.

A film vége pedig az, hogy az elhunyt és meggyilkolt férfira a merénylő a családtagokkal és az ismerősökkel együtt emlékszik meg. Jött egy vélemény felém, hogy Maixabel mennyire bátor volt és mennyire hihetetlen dolog, hogy ennyire meg tudott bocsátani. Én pedig csak azt válaszoltam, miközben pergett le a stáblista a vásznon, hogy a megbocsátás lényege pont ez:

túllépni saját magadon mások, de legfőképpen saját magad miatt.

 

De a lélektani drámák mellett idén vígjátékok is lesznek. Például a november 23-án bemutató Párcserés játszma és a november 25-én levő A Próba:

Borítókép: Profimedia