Istenes Bence teljesen megnyílt Halloweenkor, több megdöbbentő vallomást is tett

Arra jövök rá, amikor valamiért felém fújja a média Istenes Bence YouTube-on futó showjának legújabb részét, hogy nem is rossz. Hogy az értelem és a humor, a komoly és komolytalanság meg tud férni egymás mellett, s van is rá kereslet. Persze az is lehet, hogy csak jó részeket fogok ki, de eddig amiket láttam, tényleg szóltak valamiről: valódi emberek valódi gondolatairól, csak egyszerűen mindig kell egy köret, ami a mély dolgokat is úgy tudja tálalni az emberiség többsége felé, hogy ne kapjanak egyből sokkot.

Az IstenEst egy halloweeni különkiadással rukkolt elő, a vendégek pedig Miss Mood, Whisperton és Járai Márk voltak. Mind a négyen beöltözve, más-más jelmezben ültek a fotelekben, és valahogy ez a jelmezes-álarcos témakör az egész műsorban megmaradt.

„Érdekes, mert nekem a cicáim szoktak mindig így nézni, amikor mint például most is, hogy kékre festem az arcom, meg voltam idén már ördög meg angyalka. S már mintha a cicák is hozzászoktak volna, tehát nem félnek tőlem, pedig látják, hogy éppen kék vagyok vagy mit tudom én. És szerintem nagyon szép is ez, hogy végülis a külsőd az tökre nem befolyásolja azt, hogy milyen vagy belül"

– kezdte el a kifejtést Miss Mood, vagyis Mező Dorottya énekesnő, és Istenes kérdésére, miszerint „akkor te az energiákban hiszel?" is hamar megjött a folytatás:

„Tök jó lenne, ha az emberek belátnák, hogy attól függetlenül, hogy valaki talpig rózsaszínben van vagy női jelmezben, a belsőd az ugyanaz. Amikor lefekszel aludni, a gondolataid ugyanazok. Ezért nem kéne annyira mindenkinek a külsőségekre hagyatkozni, amikor ítélkezik."

Istenes Bence e kapcsán is tért rá arra az ösvényre, hogy az egyetértése mellett kifejtse a saját véleményét az iránt is, mennyire más önmagadat adni külföldön, mint itthon, de előtte még az énekesnő vallotta be, hogy neki mindig könnyebb volt jelmezben vagy egy-egy smink mögé bújnia és úgy kilépnie az emberek közé, mint a saját, natúr arcát megmutatnia a világnak. Hogy mekkora erő kell ahhoz, hogy valaki merjen tényleg saját magaként mutatkozni, és itt felmerült az a témakör is, hogy emögött azért az is közrejátszik, hogy az adott illető mennyire fogadta el már önmagát. Mennyire vagyunk tisztában a hibáinkkal, az erősségeinkkel és mennyire engedjük meg magunknak azt, hogy nem kell mindenkinek megfelelnünk sőt, a legfontosabb tézis, hogy

saját magunknak meg legyünk felelve.

Olyan témák is szóba jöttek, mint az önkifejezés: vajon kinek mit jelent, hol és mikor mutatkozhat meg. Abban mind a négyen egyetértettek, és szépen le is vezették, hogy mindenkinek más az önkifejező módja - ami nekem már túl sok, az a másiknak lehet, hogy még csak a felszínkaparás. Ami a másiknak már kívül esik a komfortzónáján, az lehet, hogy számomra a világ legtermészetesebb dolga.

Istenes fel is veti a gondolatait a mai világról, a túlcsorduló érzékenység után:

„Nekem egy csomószor azért fordul meg a fejemben, hogy kell még ezzel foglalkozni, lehet jót csinálni ebben a világban? Egy ennyire píszí világban valaki már mindig sértve érzi magát, ha olyat csinálsz, ami egy kicsit kiveri a biztosítékot. Ami picit megosztóbb, amivel felhívod magadra a figyelmet. Ettől lesz izgalmas egy tartalom, ha feszegeted a határokat. Nem tetszhetsz mindenkinek, ami nem is baj."

E környékén nyílt meg arról is a műsorvezető, hogy mivel ő Németországban nőtt fel, így sokkal szabadabban érkezett meg ide Magyarroszágra, és hogy a mostani állapotában viszont vannak olyan pillanatok, amikor feszeng és szorong a magyar címkék miatt: mit lehet megtenni X évesen, és mit nem,

„Én Németországban nőttem fel, úgy jöttem haza, hogy sokkal bátrabb, merészebb voltam. És ez tökre befeszít csomó helyzetben: lennék sokkal bátrabb. Ha beöltözöm, mint most, lehet kicsit rosszalkodni, bátrabban csinálni dolgokat, aztán visszacsöppenek Istenes Bencébe, aki 35 éves és kétgyermekes apuka, akkor már neked ezt nem lehet, azt nem lehet, ezt várják el, azt várják el. Szeretek szabad lenni, önkifejezni magam, mégis vannak bennem gátak."

Vajon miért vagyunk mi magyarok hajlamosabbak arra, hogy másokat a külsejük alapján ítéljünk meg? Miért vagyunk mi hajlamosabbak arra, hogy ami egy kicsit is másabb a megszokottnál, a minden napi rutinnál, arra furán nézzünk, illetve elhatárolódjunk? Miért vagyunk hajlamosabbak a befelé fordulásra, az önzőségre, vagy csak arra, hogyha kell, akkor a többi embert is kigáncsoljuk? Miért vagyunk hajlamosabbak az önbizalomhiányra? Miért vagyunk hajlamosabbak a múltban élni és a panaszkodásba kapaszkodni? Miért nehezebb a változás?