Dűne: az év leglátványosabb filmje, ami ezer sebből vérzik – kritika

Denis Villeneuve nagy fába vágta a fejszéjét, hiszen sokan úgy gondolják, hogy Frank Herbert Dűne című regényét lehetetlen megfilmesíteni – főleg David Lynch 1984-ben megbukott adaptációja óta –, de ő mégis megpróbálkozott vele, ráadásul olyan színészeket sikerült maga mellé csábítania, mint például Timothée Chalamet, Zendaya, Oscar Isaac, Josh Brolin, Rebecca Ferguson, Dave Bautista, Javier Bardem vagy Jason Momoa.

A Dűne egy epikus történet egy családról, akik azt a feladatot kapják, hogy uralják a bolygót, amin az univerzum legértékesebb anyaga, a fűszer terem. Ez persze nem mindenkinek tetszik, így komoly politikai viszályok alakulnak ki, ráadásul a helyi őslakosok sem örülnek, hogy kizsákmányolják az otthonukat – de mindent megváltoztathat az ifjú Paul (Timothée Chalamet), aki nem csupán különleges képességekkel rendelkezik, de kapocs is lehet a kultúrák között a béke elérésének érdekében.

Denis Villeneuve már többször bizonyította a sci-fi műfajon belül a tehetségét, hiszen egyebek között az Érkezés, illetve a Szárnyas fejvadász 2049 is remek volt tőle, itt pedig érezni lehetett, hogy mindent bele akar adni, mert nagyon fontos neki ez a projekt – és talán pontosan emiatt olyan zavaróan erőltetett és kellemetlenül szétszórt helyenként ez a film.

^{Kép: Profimedia}

A szereplők Timothée Chalamet karakterén kívül szinte teljesen mellékesnek hatnak, mivel a legtöbb egyáltalán nincs kidolgozva, az esetleges történetszálukat pedig felháborító módon legtöbbször szó nélkül elengedik a készítők, ez pedig nagyon zavaró, mert így olyan, mintha szétvagdalták volna az alkotást – hiába szól ez ellen a nagyjából 2,5 órás játékidő, ami olyan lassan telik el, hogy az valami hihetetlen.

Az a legnagyobb baj a Dűnével, hogy egyáltalán nincsenek jól eltalálva benne az arányok, ugyanis az alkotók az egyik pillanatban elérik, hogy tátott szájjal, nyálunkat csorgatva csodálkozzunk rá egyes elképesztően látványos jelenetekre, majd a lehető leggyengébb módon próbálják elintézni, hogy valamilyen szinten érdekeljenek minket olyan történések, amik igazából rém unalmasak – főleg amiatt, mert félelmetesen steril és lélektelen ez a film, és a benne lévő figurák zöme.

Szinte végig csak a felvezetést kapjuk, hogy megalapozzák az amúgy valóban különleges világot, de ezt olyan szinten túlhúzzák, hogy ezzel nem csupán a figyelmünket veszítik el, hanem a türelmünket is. Sorra jönnek a klisék, majd a teljes mértékben tét nélkülinek ható, zavaros, logikátlan, de cserébe jól kinéző csatajelenetek, a film végére pedig elmerülünk a misztikumban, ami kicsit sem működik – sőt, már-már nevetségesnek hat, mert addigra már nem érdekel minket a hős kalandja, csak arra várunk, hogy megegye őt egy hatalmas homokféreg.

^{Kép: Profimedia}

Tényleg érezni ezen az alkotáson, hogy valami speciálisat akart hozni nekünk Denis Villeneuve, ami bizonyos szempontból össze is jött neki, mivel epikus a film hangulata, makulátlanok a benne látható vizuális megoldások, remek a zene és a színészek is korrekt alakítást nyújtanak, de az egyenesen megbocsáthatatlan, hogy mennyire hülyének vagyunk nézve azzal, hogy egy normális, kerek film helyett gyakorlatilag olyan, mintha egy közepes sorozat első részét néznénk – mivel valóban csak semmibe menő építkezést láthatunk, és nem nevezhető kellemesnek az élmény.

A Dűne egy elrontott, túlgondolt, elvakult szerelemprojekt, ami unalmas, egyáltalán nem kerek, és sokkal többnek akar látszódni annál, mint ami valójában – de legalább jól néz ki, hangulatos és nagyon hatásosak benne a homokférgek, akármennyire is rosszul kezelték őket.

Nagy kár, hogy ekkora csalódást okozott a Dűne, hiszen minden adott volt ahhoz, hogy egy újabb sci-fi klasszikust kapjunk, de helyette csak egy generikus, semmitmondó, pökhendi látványfilm lett belőle, ami ráadásul még önértékelési problémákkal is küzd, miközben gusztustalan módon játszik a türelmünkkel – de ettől függetlenül egyszer érdemes megnézni, hátha valakit képes beszippantani ennek a különleges világnak a megvalósítása.