Monster Hunter-kritika: ilyen egy jó videojáték adaptáció?

Paul W.S. Anderson mindig is egy megosztó rendező és filmalkotó volt, akinek nevéhez számos sci-fi és videojáték-adaptáció fűződik. Utóbbiak közül a két leghíresebb az 1995-ös Mortal Kombat és a Resident Evil-franchise (magyarul: A Kaptár), aminek az első etapja bár még szórakoztató és fogyasztható volt, a folytatások már több embernek is megfeküdték a gyomrukat.

Úgy mondják, Anderson-tól nehéz lenne értékelhető, esetleg jó filmet említeni, de nekem rögtön eszembe jut például a rendkívül jól sikerült Halálhajó című sci-fi, ami azóta kultfilmmé vált. Érdemes egyébként megfigyelni, hogy Anderson alkotásai közül melyek voltak azok, amelyeknek forgatókönyvét is ő írta, és melyek azok, amelyekhez csak rendezőként, vagy még esetleg producerként adta a nevét; azt láthatjuk, hogy az esetek jó részében azok a filmjei sikerültek gyengére, rosszabb esetben nézhetetlenre, amelyeknek a szkripjéért is ő felelt.

Vörös pont: mit tennél, ha a semmi közepén megjelenne a sátradon egy fenyegető lézerpötty? – kritika

Olvass tovább...

Olvass tovább...

Éppen ezért nem sokat vártam a Monster Hunter-től, ami a 2004-es, PlayStation 2-re készített videójáték alapján készült. Bár én soha nem játszottam ezzel a játékkal, és mind ez idáig a létezéséről se tudtam, ahogy kicsit utánaolvastam, nagyjából az jött le, hogy a játékos a Vadász szerepében különféle szörnyekkel került szembe, és küzdött meg velük, majd a tetemüket felhasználva új fegyvereket és páncélokat kellett csinálnia magának, amivel még nagyobb és veszélyesebb fenevadakra mehetett vadászni; mindezt egy igen izgalmas és szépen felépített fantáziavilágban. Néhány gameplay videó megtekintése után, laikusként is azt mondhatom, hogy ez egy nagyon szofisztikált és zúzós játék, aminek rajongótábora bizonyára alig várta, hogy ezt is filmes adaptációként láthassa a nagyvásznon.

Bár a mozis debütálásra még egy kicsit várni kell, online már magyar felirattal is elérhető a Monster Hunter, aminek főszerepét természetesen most is Anderson csábos felesége, a 45 évesen is brutál szexi Milla Jovovich játssza.

A történet szerint Natalie Artemis százados, az ENSZ kommandósegységének parancsnoka, és egysége egy portálon át egy alternatív világba kerül, amelyet hatalmas szörnyek uralnak, és ahol Vadászok próbálják kordában tartani a változatos formájú fenevadakat, és megakadályozni, hogy megtalálják azt a portált, ami a mi világunkba vezeti át őket.

Willy’s Wonderland-kritika: Nicolas Cage iszik, flipperezik, és aprítja a robotikus bábokat

Olvass tovább...

Olvass tovább...

Nem szeretnék senkit hitegetni, spoilerek nélkül mondhatom, hogy ez a film hatalmas bukásra van ítélve. Bár azokat, akik az üres szörny-, és egyéb teremtmények aprításáról szóló látványfilmeken szocializálódtak, valószínűleg a Monster Hunter is leg fogja nyűgözni, de aki valaha is játszott ezzel a játékkal, valaha is látott normális videojáték-adaptációt, vagy csak egyszerűen akció-sci-fit, azok mind utálni fogják. Ugyanis a Monster Hunter egyik műfajban sem állja meg a helyét. A videojátékhoz abszolút méltatlan, lapos, és néhány jelenetet leszámítva olyan, mint egy gyermekmatiné, míg akció-sci-fiként túlságosan buta, zagyva, és ugyancsak lapos.

Paul W.S. Anderson továbbra is elhiszi magáról, hogy jól ért az íráshoz, pedig ha valaki olyanra bízta volna a forgatókönyvet, akinek több köze van a szakmához, máris jóval élvezhetőbb és kielégítőbb filmet kaptunk volna; de az az igazság, hogy még egy mezei játékfanatikus lábjegyzetes vázlatával is jobban jártunk volna, mint Anderson szkriptjével. A történet első fele rengeteget lop Paul Verhoeven Csillagközi invázió című kultfilmjéből, emellett totálisan feleslegesen időzünk olyan sokat az egységgel, mert szerepeltetésük pont annyit ér, mint egy félszemű macska, aki egyszerre Ron Perlman karaktere csapatának egyik legjobb harcosa, másrészt pedig a homoktengerben portyázó hajó mesterszakácsa.

Bliss: egy sci-fi, ami megkérdőjelezi a valóságot, és próbára teszi a türelmet – kritika

Olvass tovább...

Olvass tovább...

Milla Jovovich karakteréről egyáltalán semmit sem tudunk meg azon kívül, ami a dögláncára van írva, ellenben a vele töltött, hosszú, eseménymentes időzések rengeteg értékes percet vesznek el az egyébként nem túl hosszú, 113 perces játékidőből. Bár kétségtelen, hogy a színésznő mindig jól mutat a képen, önmagában azért nem akkora látványosság, hogy elvigyen a hátán egy ilyen volumenű filmet.

Igaz, szörnyekből is bőven kijut, és Jovovich mellett az egyetlen pozitívum a látványért dolgozó csapatnak jár, mert a szörnyek burálisan jól néznek ki, és az akciójelenet is sokkal követhetőbbek lettek, mint Anderson néhány filmjeiben, bár vágónak mondjuk nem egy gimnáziumi diáknapok kisfilmjeinek készítőjét kellett volna felkérni, mert vágás szempontjából sokszor teljesen nézhetetlen a film.

Összességében a Monster Hunter még azt a minimális várakozást is alulmúlta, amit az előzetes után megelőlegeztem neki. Igaz, Jovovich nagyon szexi és nagyon atom, látványilag pedig azért ott van a toppon a produkció, de ha videojáték-adaptációként kell nézni, akkor nem több egy nagyobb adag Rathalos-ürüléknél, amit arannyal vontak be, hogy eladható legyen.