Ajánlat karanténra: régi-új gengszterfilm a Blöff rendezőjétől – Úriemberek

Guy Ritchie A ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, majd a Blöff című filmekkel egy életre bebizonyította, hogy nála jobban senki sem ért az angol suttyók bűnöző világához, és az onnan kitörni készülő alakokhoz. Ugyan egy időre elkalandozott Hollywoodba, és csinált például pár Sherlock Holmes-filmet Robert Downey Jr.-ral, sőt, még egy élőszereplős Aladdint is összehozott a Disney-nek, de végül visszatért a gyökerekhez, és ismét hozott nekünk egy rohadt tökös krimit, amiben megvan a szokásos humora is.

Az Úriemberek arról szól, hogy egy piti dílerből lett fűmágnás el akarja adni a nyugodt élet reményében az egész drogbirodalmát, de persze a gyengeség láttán megjelennek a helyi hiénák, és belemarnak a dzsungel oroszlánjába, akinek most meg kell mutatnia, hogy igenis ő a király. Szóval minden adott ahhoz, hogy kapjunk egy igazi Guy Ritchie-filmet.

A rendezőhöz méltó módon zseniális karakterek, párbeszédek és történetvezetési megoldások díszítik ezt a kegyetlenül jó filmet, ami egyszerre izgalmas, és mégis erősen ismerős.

Ráadásul remek színészeket kapart össze Guy Ritchie magának, hiszen Matthew McConaughey, Hugh Grant, Colin Farrell, Charlie Hunnam és Eddie Marsan mellett még Michelle Dockery is tiszteletét teszi ebben a műben. A rendező megmutatja, hogy igen, ő is egy mocsokból kimosdott művész, aki már gazdag életet él, de még mindig benne van az, ami annak idején hajtotta, szóval jobb, ha nem vesszük őt félvállról.

Az Úriemberek egy méltó Guy Ritchie-film, amin érezni azt, hogy tapasztaltabb lett a rendező, és megváltozott az élete, hozzáállása, de talán pontosan emiatt lesz egy kicsit izgalmasabb is a mű, mint egy sima gengszterfilm. Igaz, hogy magához képest újdonsággal talán egyáltalán nem is szolgál, de már az is nagy dolog, hogy újra meg tudta közelíteni a saját régi zsenialitását, és ad nekünk egy kiemelkedően szórakoztató élményt pár emlékezetes jelenettel.

Erősen ajánlott azoknak, akik szeretik a rendező klasszikus munkáit, meg persze a rá jellemző ritmusos, profi, helyenként feszült, de mégis humoros és kőkemény alkotásokat. Most is végül a karakterek közti dinamika győz meg minket arról, hogy ez az év egyik legjobb filmje, szóval nem érdemes kihagyni.