Keresés

Elérhetőségek

Központi e-mail cím
info [kukac] promotions.hu

Szerkesztőségi e-mail cím
szerk [kukac] promotions.hu

Ügyvezető
maxi@promotions.hu

Programok beküldése
programok@promotions.hu

A láthatatlan ember-kritika: Fáslimentes kiadás

A láthatatlan ember-kritika: Fáslimentes kiadás

Zene, Film & Kultúra

A láthatatlan ember-kritika: Fáslimentes kiadás

Zene, Film & Kultúra

Helmeczi Benjamin - 2020.02.26. 10:01

Megérkezett Leigh Whannell A láthatatlan ember című filmje, és én azonnal rohantam is a moziba megnézni. Spoilermentes kritika.

Mikor a sajtóvetítés napján felkeltem, volt még annyi időm, hogy a reggeli kávémat az eredeti, 1933-as A láthatatlan ember mellett kortyolgassam el. Lehet azt mondani, hogy az Universal Szörnyuniverzumának darabjai felett már elszállt az idő, és a mai generáció mércéjét közel sem üti meg (már ha egyáltalán tudnak a létezéséről), én a horrorkedvelők azon táborát erősítem, akik még emlékeznek ezekre az örökzöld alkotásokra, és bármikor szívesen veszem le őket a polcról, mert sokadik megtekintésre is ámulatba ejt a megvalósításuk és a hangulatuk.

Bár szkeptikus vagyok az új feldolgozásokkal, remakekkel, rebootokkal szemben, a filmtörténelem során készültek igényes vagy egész jól sikerült adaptációk. Hogy különböző korszakokból és műfajokból említsek példákat:

Ben Hur – 1959 (eredeti: 1925), A dolog – 1982 (eredeti: 1951), A félszemű – 2010 (eredeti: 1969), Aladdin – 2019 (nem jobb, mint az 1992-es rajzfilm, de jól sikerült remake).

Miután a szavakkal leírhatatlanul botrányos, Tom Cruise főszereplésével készült A múmia után az Universal kikukázta az egész Sötét Univerzumot, olyan projektek kerültek bele a darálóba, mint a Frankenstein menyasszonya, vagy A láthatatlan ember, amiben Johnny Depp alakította volna a címszereplőt. Később bejelentkezett Jason Blum, aki Leigh Whannell-el együtt készítették el a filmet.

A történet szerint Cecilia Kass (Elisabeth Moss) egy erőszakos kapcsolat csapdájában vergődik egy gazdag és briliáns tudóssal, de egyszer csak úgy dönt, hogy megszökik éjnek évadján, és elrejtőzik. Tervében segítségére van a nővére, egy gyerekkori barát és annak tinédzser lánya. Ám amikor Cecilia erőszakos exe öngyilkosságot követ el, és hatalmas vagyonának egy jelentős részét feleségére hagyja, Cecilia arra gyanakszik, hogy férje halála csak színjáték volt. Amikor a hátborzongató események sora halálos fordulatot vesz, és szerettei életét veszélyezteti, Cecilia elméje kezd megbomlani, miközben kétségbeesetten próbálja bizonyítani, hogy kísérti őt valaki, akit senki sem lát.

Leigh Whannell neve már egyfajta garanciának számít a szakmában, azon belül is a horror műfajban, hiszen ő volt a Fűrész-sorozat egyik ötletgazdája, legutóbb pedig olyan filmeket rendezett, mint az Insidious: A gonosz lélek, és az ugyancsak a Blumhouse égisze alatt készült Upgrade – Javított verzió.

A legelső dolog, amit A láthatatlan ember rebootnál le kell szögezni, hogy semmi köze az 1933-as filmhez, sem H.G. Wells regényéhez. Egy vezetéknév, mindössze ennyi a kapcsolat az alapművel. Ezzel nincs is semmi baj, hiszen James Whale és csapata 87 éve már zseniálisan feldolgozták a könyvet, nem kell belőle még egy. Itt jön elő a kreatív alkotó, akinek a szerepét Whannell magára öltötte, és írt egy saját sztorit, aminek egy része klisés, míg egy másik része hatásvadász és logikátlan, de ha egy egészként tekintek erre a filmre, azt kell mondanom, hogy egy tisztességes thrillert kaptunk.

A családon belüli erőszakra reflektáló cselekmény szépen építkezik, ami a film legvégéig ki is tart, ott viszont mindent feláldoz egy hatásvadász lezárás kedvéért, amit egy sor idétlen döntés is megelőz, de e felett szemet lehet hunyni, mert A láthatatlan ember szerencsére jóval több pozitívummal rendelkezik, mint negatívummal.

Kezdjük azzal, amit a néző elvár egy korhatáros thrillertől, amiben egy láthatatlan ember az egyik kulcsfigura: legyen para. Úgy gondolom, ezt a feladatot maximálisan teljesíti, hiszen Whannell remekül kihasználja azt a tényt, hogy az ember attól fél, amit nem lát. Okosan játszik a rendelkezésre álló terekkel, és az olykor kellemetlenül lassú kameramozgások miatt a néző úgy érezheti, mintha ő maga fürkészné a falakat és a tárgyakat. Magam is többször szemrebbenés nélkül kémleltem a helységeket, figyeltem, mikor mozdul meg valami a háttérben, hogy mikor kapok valami apró jelet, amiből rájövök, hogy:

Ott a láthatatlan ember!

A zseniálisan működő parafaktor Elisabeth Moss briliáns játékában is tükröződik, a színésznő elképesztő alakítást nyújt, jó helyre ment az az Emmy-díj. Magukról a mellékszereplőkről úgy gondolom, nem igen érdemes szót ejteni, hiszen aki meg fogja nézni ezt a filmet, úgyis csak Moss-ra fog figyelni.

Ellenben a zenére, Benjamin Wallfisch kiváló dallamaira és fülbemászó témáira érdemes odafigyelni. A zeneszerző már korábban is bizonyította, hogy érti a műfajt, gondoljunk csak az AZ-filmekre, az Annabelle 2-re, vagy az Amikor kialszik a fényre. A láthatatlan emberben is sikerült az egyébként is fantasztikusan megkomponált snittek hangulatára rákontráznia, a markáns hangok folyamatosan fokozzák az izgalmat, és növelik a parafaktort. Örülök, hogy egy olyan „horrorfilmet” kaptunk, ami elsősorban nem a jump scare-ekre épít, hanem a szituációval, a zenével, és a tudattal, hogy valami olyasmivel állunk szemben, ami mindenki számára láthatatlan, képes borzongást kiváltani a nézőből.

A láthatatlan ember mindenképpen egy emlékezetes darab, bár a végén képes a saját torkát elvágni egy hatásos lezárás kedvéért, mégis mindent egybevetve a Blumhouse-nak újfent sikerült egy minőségi thrillert összehoznia aprópénzből.

Borítókép: IMDb