Szép csendben-kritika: szépen szól, de gyakran disztonál

Komoly elmélkedések után ültem csak neki ennek a kritikának. A Szép csendben a 14 éves Nóri és a 60 éves Frigyes viszonyáról szól. A lány segítséget kér társától, Dávidtól, aki nyomozásba kezd, hogy kiderítse az igazságot a csellista lány és a karmester kapcsolatáról.

Az iskolában a tanároknak nagy hatalmuk van, amivel sokan vissza is élnek. Ide tartozik az is, amikor egy tanár közeledni próbál a diákjához, de nem ritkaság a fordított eset sem. A Szép csendben azzal foglalkozik, hogy egy felnőtt mit engedhet meg magának az iskolában, és milyen felelősség hárul azokra, akik azt látják, hogy egy tanár szexuálisan közeledik tanoncához. Ez egy olyan kényes téma, amiről a mai napig nem igazán beszélünk, hallgatunk róla.

Nekem, aki sosem volt ilyen helyzetben, és hála az égnek, az ismerőseim körében sem tudok ilyen esetről, nagyon nehéz erről a témáról értekeznem. Nem is fogok mélyen beleásni, mert nem vagyok pszichológus, és nem is az a feladatom, hogy a film hitelességéről beszéljek. Engem az érdekel, hogy milyen a film, ami ezzel kíván foglalkozni. Nem titok, hogy a témája az, amivel Nagy Zoltán filmje felkeltette az érdeklődésemet, és kíváncsi voltam, hogyan tudja átadni azt.

Minden tiszteletem a rendezőé, aki be merte vállalni, hogy egy ekkora volumenű témát dolgoz fel durván 75 percben. Elmondása szerint Zoltán ennek a kényes témának a bonyolultabb rétegeit akarta feltárni; ezt szem előtt tartva ültem be a filmre. Mint alkotó, magam is tisztában vagyok azzal, hogy milyen nehéz kevés pénzből olyan filmet forgatni, amely minden tekintetben a rendező elképzelései szerint készül el. Mindannyian tudjuk, hogy nincs tökéletes film, és szerintem nem létezik olyan, hogy egy rendező őszintén azt tudja mondani a művére:

„Igen, ilyennek álmodtam meg!”

A vetítés után volt egy beszélgetés az alkotókkal, ahol azt láttam a rendezőn, hogy ő sem ilyennek álmodta meg ezt a filmet. Büszke lehet a stábjára és önmagára is, hiszen már egy pár perces rövidfilm elkészítése is irgalmatlanul nagy munka, hát még egy nagyjátékfilm. Szóval már rögtön az elején megemelem a kalapomat a csapat, a színészek és legfőképp Zoltán előtt, mert ígéretes rendezőnek tartom.

Ettől függetlenül nem fogok kertelni arról, hogy a forgatókönyvön lehetett volna még dolgozni. Megint csak a rendező szavaira hivatkozom, miszerint a téma bonyolultabb rétegeit akarta feltárni, és objektíven állt az egészhez, magyarán, egyik oldalon sem akart állást foglalni. Utóbbi olyannyira sikerült, hogy még a nézőt sem viszi bele a karmester és a diáklány közti „viszonyba”, minden a háttérben, a nézőtől elrejtve történik, éppen ezért nem tudjuk, hogy ki kezdeményezett, hogyan és miért. Egyetlen jelenetet leszámítva egész végig úgy éreztem, mintha ki lennék rekesztve a történetből, mintha a film egyáltalán nem akarná, hogy megismerjem azt a két karaktert, akikre a történet épül.

Nóri és Frigyes bácsi „kapcsolatáról” Dávid nyomozgatásain keresztül informálódunk, magyarán a néző is részt vesz ebben a nyomozásban. Ami egyébként egy izgalmas dolog lehetne, ha a film nem vezetne fel egy-egy intim találkozót a lány és a karmester között, amit végül az utolsó pillanatban el is vágnak. Ezek után csak azon kattog az agyunk, hogy mi történhet a szobában, közben a fel-alá járkáló Dávidot látjuk, aki hozzánk hasonlóan tűkön ülve várja a fejleményeket.

Megmondom őszintén, hogy én egy picit kevesebb Hercule „Dávid” Poirot-val is beértem volna, sokszor éreztem úgy, hogy túl sok időt szentel neki az amúgy is szűkös játékidővel gazdálkodni kénytelen film. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy néhány szót említsek a film zenei részéről. Hőseink ugyanis egy ifjúsági zenekar tagjai, akiknek Frigyes bácsi a mentoruk. Kedvelem a komolyzenét és jó volt hallgatni a fiatal zenészeket, de itt is fontos lett volna a mértékletesség. Talán két muzsikus jelenettel kevesebb is elég lett volna.

Lehet, hogy kissé igazságtalannak vagy túl kritikusnak tűntem az előző sorok alapján, sajnos eléggé sztoribeállítottságú vagyok, fontos nekem, hogy egy filmnek milyen a története. Jelen esetben többször is kibillentem az üres járatok és az elfecsérelt idő miatt.

Ezt leszámítva a Szép csendben egy kifejezetten ügyesen megkomponált és kellemes hangnemben előadott concerto. A színészek kiválóan hozzák a karaktereket, külön kiemelném az idős karmestert alakító Máté Gábort, akit kifejezetten kedvelek, mint színészt, és a Nórit játszó Bognár Lulut. Fáj a szívem, hogy nem kaptam belőlük többet, túlságosan sok időt töltöttünk a Major Erik által alakított Dáviddal, aki a külső megfigyelő szerepét kapta a történetben. Ő az, aki tudatában van ennek a „viszonynak”, de nem tudja, hogy mit is kellene lépnie. Ő a mi idegenvezetőnk, amit ő tud, azt mi is tudjuk. Amit ő nem tud, azt mi sem tudjuk.

Feltevődhet a kérdés, jól van-e ez így egy ilyen filmben, aminek elvileg az lenne a küldetése, hogy ennek a kényes témának a bonyolultabb rétegeit tárja fel? Ahogy a film sem akar válaszolni azokra a kérdésekre, amiket bedob, úgy én is élnék most a hallgatás jogával. Annyit mondok, hogy összességében csalódott vagyok.

Rengeteg potenciál volt ebben a filmben, komoly témával foglalkozik, ezért vártam annyira. De szembesülnöm kellett azzal, hogy ez nem az a film, ami bátrabban és mélyebben belemászik a tanár-diák kapcsolatokba. Mi több, semmit nem akar megválaszolni, mindent a néző fantáziájára hagy.

A Szép csendben olyannyira csendben akarja megközelíteni ezt a témát, hogy szinte nem is halljuk. Éppen ezért Nagy Zoltán filmje, bár több szempontból is erőteljesen és határozottan szól, de ahol a leginkább dübörögnie kellene, ott csak disztonál.

A filmet november 14-től láthatjátok a mozikban.