Keresés

Elérhetőségek

Központi e-mail cím
info [kukac] promotions.hu

Szerkesztőségi e-mail cím
szerk [kukac] promotions.hu

Ügyvezető
maxi@promotions.hu

Programok beküldése
programok@promotions.hu

Paulo Coelho sírva könyörögne a receptért

Paulo Coelho sírva könyörögne a receptért

Zene, Film & Kultúra

Paulo Coelho sírva könyörögne a receptért

Zene, Film & Kultúra

fib - 2019.02.26. 08:30

A Dumb és Dumber rendezője a fingós poénok után a rasszizmusról és az elfogadásról csinált filmet, de a Zöld könyv csak a színészek miatt élvezhető.

Mi történik, ha a Dumb és Dumber rendezője fog két különc fickót, autóba ülteti, és végig zavarja őket Amerikán? Hát nem az, amire elsőre gondolunk. Peter Farrelly, a fingós poénok Ingmar Bergmanja merészet húzott, évtizedes közönségét magára hagyva komoly filmet forgatott. A Zöld könyv a hatvanas évek Amerikájába kalauzol bennünket, méghozzá az ország déli államaiba, ahová nem szűrődött be a polgárjogi mozgalmak hangja, és az egykori rabszolgatartó közösségek a régi szabályok szerint élik az életüket. Ebbe a nem kimondottan felvilágosult és elfogadó közegbe gurul be a négykerekű multikulti: egy fekete zongorista, és egy olasz verőember. Előbbi azért jön, hogy szórakoztassa a fehér úri közönséget, akik az elképesztő virtuozitás láttán és hallatán sokkal műveltebbnek hihetik magukat, utóbbi pedig azért, hogy megvédje a zenészt azoktól, akik magasról tesznek a zongoraművészetre, és csak a bőrszínt nézik. Kényes téma, tele csapdákkal, amelyek közül a legnagyobbat Farrelly sem kerülhette el. A Zöld könyv giccsesebb, mint egy bazári olajfestményen a narancsban úszó a naplemente a türkizkék tó felett. Ez nem változtat azonban azon a tényen, hogy Viggo Mortensen élete talán legjobb alakítását nyújtja a kidobóból sofőrré avanzsált marcona olasz szerepében, már csak egyedül miatta is érdemes megnézni a filmet. És akkor még ott van mellette a zongoraművészt alakító Oscar-díjas Mahershala Ali, aki még játék közben is eltartja a kisujját, csak hogy jelezze a távolságot a világ és saját maga között.

A valószínűtlen történetnél már csak a film elkészültének története valószínűtlenebb. Egy altesti komédiákban jeleskedő rendező egy még B-filmesként is alig jegyzett színész-íróval összefogva leforgat valamit, ami pedig egyből az Oscar-gálán találja magát a legjobb alkotások között (persze az Amerikai Filmakadémia arra azért ügyelt, hogy bármilyen szinten díjazzák is a művet, a Dumb és Dumber, Az én és én meg az Irén, az Agyő, nagy ő, és A nagyon nagy ő rendezője lehetőleg ne kaphassa meg az arany szobrot). Mi az esélye ennek?

Kábé annyi, mint annak, hogy egy világhírű fekete zongorista Délre utazik turnézni, és hogy biztonságban tudja zseniális kezeit, egy olasz kidobóembert vesz maga mellé sofőrnek és testőrnek. Aki ráadásul legalább annyira rasszista, mint azok, akiktől meg kéne védenie a művészt. A sztori amilyen tankönyvszerű, épp annyira valódi. Don Shirley valóban létezett, klasszikus képzettségű zongoristaként a jazz és a komolyzene vegyítésében alkotott maradandót, és a filmbeli turnéja sem kitaláció, gyakran látogatott el Délre, ahová magával vitte Tony „Lip” Vallelongát, a New York-i erőembert, aki éjszakai bárok problémamegoldójaként szerzett magának nevet a városban. A sztorit a 2013-ban elhunyt Lip fia, Nick Vallelonga, az egyből videóra készített trash-filmek alkotója álmodta vászonra Peter Farrelly közreműködésével.

Adott tehát egy nem mindennapi történet, mit lehet vele kezdeni? Például egy könnyfakasztó tanmesét csinálni belőle, amelyből mindenki megtanulhatja, hogy az ember változhat, hogy nincs az a megkövesedett gyűlölet, amelyet a személyes kapcsolatok ne fordíthatnának megértésbe, aztán szeretetbe. A film címét is adó Zöld könyv egy kiadvány a Délre utazó feketék számára, hiszen a hatvanas években nem ártott elővigyázatosan barangolniuk azokban az államokban, ahol még szilárdan tartotta magát a fehér felsőbbrendűség eszméje. Az útikönyv így egyfajta túlélési tanácsadóként működött, ami ma már különösen bizarrul hathat, de hogy a Zöld könyv a mozikba kerül, és ráadásul ilyen didaktikus, szájbarágós meseként, bizonyítja, hogy az igazi Zöld könyv emléke még mindig él.

Farrelly talán ezért is gondolhatta azt, hogy hajrá, javítsuk meg az emberiséget. És mi lehetne a legjobb módja ennek, ha nem az, hogy elmondjuk nekik, mit is kéne gondolniuk. Az ösztönlényként megjelenő olasz vademberből a zseniális, kifinomult úriembernek ábrázolt zongoraművész civilizált polgárt farag, a vadember pedig megtanítja élni, megmutatja, hogyan találhat örömöt az egyszerű dolgokban, hogyan léphet ki magányos világából. A koncertturné végére mindkét ember gyökeresen megváltozik, magasabb szintre lépnek az életben. Paulo Coelho sírva könyörögne a receptért.

A kifinomult művész érzékenysége és szépérzéke akkora hatással van az előemberre, hogy mire hazaér, homo sapiensként látjuk viszont. De a saját zsenialitásába zárt zongorista is tanul egyet s mást a testőrétől. És nem csak azt, hogy milyen öröm kihajítani a lecsupaszított csirkecsontot az autó ablakán, hanem azt is megérti a csupa élet sofőrje oldalán, hogy a világ jóval több annál a néhány billentyűnél, amelyet esténként leüt. Hogy az egyszerűség az öröm legtisztább forrása.

De az életük persze nem csak játék és mese, hiszen a déli bigottság árnyéka mindenhol rájuk vetül. Például abban az előkelő étteremben, ahol Don Shirley-nek este szórakoztatnia kell a nagyérdeműt, de a koncert előtt nem engedik be vacsorázni, mert a hagyomány szerint feketék nem ehetnek a helyen, de nagyon szívesen kifizetik a vacsoráját egy másik étteremben, ahová az ő bőrszínével is beengedik az embert. Végül ebben a jóval kevésbé puccos helyen jön el a nagy reveláció, a zongorista itt töri át végleg a saját falait, és láss csodát, ebben a jelenetben csordul túl a giccs: Farrelly annyira az arcunkba akarja tolni a tanulságot, hogy legszívesebben átülnénk egy másik terembe a Dermesztő hajszára, amiben Liam Neeson gyilkolja le szisztematikusan a drogmaffia tagjait.

Nem lehet azonban annyi szirupot önteni erre a két színészre, ami elfedné a játékukat. És nem csak saját magukban, de együtt is tökéletesek, mintha egész életükben együtt játszottak volna, és egymást ösztönöznék folyamatosan jobb és jobb alakításra. Mindkettőjüket jelölték Oscarra (fő- és mellékszereplőként), de az idei, már jó előre elszúrt gálát feldobta egy kicsit, hogy végül a film, a legjobb eredeti forgatóköny és Mahershala Ali meg is kapta az Oscart. Legalább ennyi haszna lett ennek a filmnek.

Borítókép: Viggo Mortensen és Mahershala Ali. Forrás: Patti Perret/Universal Studios

Legolvasottabb hírek