Ezt az arcot soha nem felejted el

Láttunk már jó pár rettenetesen elcsúfított színészt, A rém sorozatgyilkos főszereplőjét játszó Charlize Therontól a 40-50 kilókat nevetve leadó, majd visszahízó Christian Bale-ig, aki A gépészben csontsoványan rémisztgetett, alig egy évvel később Batmanként pedig már kipattintott mellkasával hencegett. Kevés olyan sokkoló akadt azonban eddig, mint Nicole Kidman a Pusztító főhőseként. A kiégett – vagy inkább folyamatos tűzben égő – nyomozónő szerepében Kidman olyan átalakuláson ment keresztül, ami egy percre sem hagyja nyugodni a nézőt: pokoli szemei, és az azokhoz hű ördögi ábrázata beleég a retinánkba, így még az sem számít, ha a film amúgy nem sikerült túl jól. Az a tekintet hetekig kísérti még az embert.

A hatást fokozza, hogy Erin Bell (Nicole Kidman) nyomozó nem szörnyetegnek készült, ő egy hús-vér ember, akit azonban lángra lobbantott az élet, és a tűz azóta sem alszik ki benne, folyamatosan emészti. Érzi ezt a környezete is, ahol a rendőrnő felbukkan, az emberek legszívesebben menekülnének, már a puszta látványa is elviselhetetlenné teszi a jelenlétét. Ezt Karyn Kusama rendező már az első jelenetben egyértelművé teszi. Ahogy Bell egy gyilkosság helyszínére ér, kollégáinak hirtelen más elfoglaltságuk akad, mindegy, hogy mi, csak ne kelljen soká diskurálniuk a nyomozóval. Kidman pedig láthatóan élvezi ezt a felállást, lubickol a szerepben.

A Los Angeles-i rendőrről Erin Bellről kiderül, hogy társával, Chrisszel (Sebastian Stan) évtizedekkel korábban beépültek egy bandába, amelyet egy nagyszabású rablás közben akartak lebuktatni. Hogy pontosan mi történt, az eleinte nem derül ki, de az nyilvánvaló, hogy annak az akciónak köze van a nyomozó aktuális állapotához. Mintha a rablás óta egy percre sem hunyta volna le a szemét. Most azonban talán végre gyógyírt találhat fájdalmára, felbukkan ugyanis az egykori banda feje, Silas (Toby Kebbel): egy gyilkosság legalábbis az ő kézjegyét viseli magán. Erin Bell nekiáll hát felgöngyölíteni a szálakat, egyik bandatagtól a másikig megy, hogy eljusson Silashoz. Van akit, szexuális szolgáltatással, mást fenyegetéssel vesz rá, hogy kikotyogja a szükséges információt.

Amilyen lassan halad a sztori, épp akkora felüdülés, hogy néha visszatérhetünk a múltba, amelynek mozaikjaiból szép lassan összeáll, hogy a nyomozó a jelenben mitől is olyan nyúzott. Erin egyik legfőbb kudarca az életében a lányával való kapcsolata, hiába igyekezett, látszólag nem tudott vele normális viszonyt kialakítani. Ennek ad igazi drámai súlyt, amikor kiderül, ki is valójában a lány apja, és mit élhetett meg az anya, miközben végignézte, hogyan cseperedik fel a gyermeke. A flashbackek a magánélet mellett a rablás részleteit is felvillantják, így szép lassan arra is fény derül, mi és miért sült el rosszul, és végre a festékpatrontól színezett bankó rejtélye is megoldódik.

Minden szem Nicole Kidmanre tapad, így másra nem is nagyon marad időnk. Ez egyfelől nagyon hízelgő, másrészt viszont, ha a kamera ráközelít valakire, a környezete elhomályosodik. A Pusztítóban éppen ez történik. A főhős arcán kívül minden elmosódik, a szereplők, a helyszínek és végül még a sztori is. Idővel azt vesszük észre, hogy bámuljuk Kidman kínzóan csúnya ábrázatát, és fogalmunk sincs, hogy miért tesszük ezt. A krimikben, film noirokban, bűnügyi történetekben a nyomozónak szükségszerűen nyúzottnak, elgyötörtnek, megkínzottnak kell lennie. A szégyennek, a bánatnak és a kudarcnak akkora ráncokat kel vágnia az arcába, mint a Grand Canyon, de ahhoz, hogy el is vesszünk a hasadékban, el kell hitetnie velünk, hogy mindez a szenvedés valóban megtörtént. Erin Bell nyomozóról legfeljebb azt hisszük el, hogy pokolian jó színész alakítja, és hogy legalább ilyen tehetséges a sminkese.

Pedig Karyn Kusama akár még egy valódi sötét hangulatú bosszúfilmet is forgathatott volna a történetből. A rendezőnő néhány közepes produkció mellett két filmjével bizonyította, hogy tudja, mivel lehet a székbe szögezni a nézőt. A magyarul kisé suta című A bunyós csaj (Girlfight) és a négy éve bemutatott A meghívás című horror alapján a Pusztító akár még jó is lehetett volna. Nem lett az. Talán ha kevésbé koncentrál Nicole Kidmanre, és engedi kibontakozni a környezetét és a történetet, vagy esetleg nem Kidmant kéri fel a főszerepre. Igaz, akkor meg a kutya se nézte volna meg.

Az igazi tragédia azonban mégsem Kusamáé, hanem a Kidmané. A színésznő valóban mindent megtett, amit lehetett, a pokol legmélyebb bugyraiba merült azért, hogy egy kénköves bűzben égő embertelen lényként térjen vissza, akinek a léptei nyomán elszáradnak a virágok, felhők takarják el a napot, és lefagy a mosoly a legvidámabb arcokról is. És mindezt miért? Hát az Oscar-díjért természetesen. Ilyesmit egy szupersztár aligha csinál meg egy közepesen ismert és nem is annyira kultikus rendező kedvéért, hacsak nem arról van szó, hogy a one man show akkorát szól, hogy az Amerikai Filmakadémia adja a másikat. De nem jött be, még csak jelölésig sem jutott, sem Kidman, sem a maszkamestere.

Erre pedig csak az lehet a magyarázat, hogy az ítészek nem is látták a filmet. Mert ha megnézik, a nyomozó arca örökre az agyukba ég, és még rémálmukból ébredve is Kidmannek adják a díjat.