Máris itt az év meglepetése

Még egy családi vígjáték Mark Wahlberggel? Köszönöm, inkább nem. A Megjött apuci! két része egy életre elvette a kedvem mindentől, amiben az egykori rapper családalapítási és családfenntartási problémáival függ össze. Sean Anders rendező kétszeri nekifutásból csapott agyon kis híján minden poént, cserébe viszont a kicsit is komoly helyzetekből gagyi viccet csinált, így hiába volt Wahlberg és Will Ferrell őrült versengése a gyerekek kegyeiért, egy fél mosolynál többre nem nagyon futotta. A trailer és a plakát alapján az Instant család esetében sem számíthattunk semmi jóra. Megint Mark Wahlberg, megint Sean Anders, és megint a gyerekek: ebből sok jó nem sülhet ki. És mekkorát tévedtem. Az Instant család az év egyik legkellemesebb meglepetése lett (igaz, még csak január van), épp az ellentéte a fent említett alkotásoknak, pont ott és annyira vicces, ahol és amennyire kell, és még a komolyságot is felvillantja a nem egyszer tragikus témákban. Nem hittem a szememnek, de hamar kiderült a turpisság, hogy Sean Anders, akiből egy épkézláb poént nem néztem volna ki, hogyan tudott ilyen egyszerre szórakoztató és érzékeny alkotást készíteni: ezúttal a saját valós történetéből gyúrt filmet.

Ellie (Rose Byrne) és Pete Wagner (Mark Wahlberg) boldog házasságban élnek, ingatlanos vállalkozásuk – házakat újítanak fel és adnak el – prosperál, egy dolog hiányzik az életükből, a gyerek(ek). A negyvenen túl már egyikük sem bízik benne igazán, hogy a családjuk egy újszülöttel gyarapodhat, mégsem akarnak lemondani az utódokról. Elhatározzák hát, hogy megpróbálkoznak az örökbefogadással. Már eddig sem egyszerű a dolog, hiszen a gyermektelenségből fakadó párkapcsolati problémák, a gyermekvállalás és az örökbefogadás egy vígjáték esetén könnyen idegesítő komolytalansággá válhat, az Instant család azonban nem áll meg itt. Ellie és Pete ugyanis megtalálják álmaik csemetéjét, egyszerre hármat is.

De még mielőtt elmerülnének a családi élet gyönyörűségében, végigjárhatják az örökbefogadó szülők lépcsőfokait. Megismerhetjük az amerikai gyermekjóléti rendszer napfényes és árnyékos oldalát, és ez – bármilyen meglepő is Anders eddigi munkásságát ismerve – különösen életszagúra sikerült. A házaspár és sorstársaik nem csupán az intézményekkel küzdenek, hanem saját magukkal is, életük egyik legfontosabb döntésük előtt állnak, nem csoda, ha a feszültség határozza meg minden gondolatukat. A film pedig mindezt úgy tudja humorral kezelni, hogy a vívódás semmit sem veszít az erejéből.

Mikor Ellie és Pete egy kamaszlánnyal, Lizzie-vel (Isabela Moner) találkozik, aki közli velük, tiniket úgysem választ senki, megszületik a döntésük: Lizzie-t veszik magukhoz. Csakhogy a lány – akit drogfüggő édesanyja hagyott magára – nincs egyedül, ragaszkodik két kistestvéréhez, így Juan (Gustavo Quiroz) és Lita (Julianna Gamiz) is a Wagner család tagjává válik. Ezzel pedig kezdetét veszi az őrült küzdelem a szülők és a gyermekek között, akiknek egymás segítségével kell megtanulniuk, hogy mit is jelent szülőnek, és mit jelent gyermekeknek lenni. A legnehezebben a kamasz Lizzie illeszkedik be az új rendszerbe, amíg a kicsik hamar szívükbe zárják Wagneréket, a tinilány nem adja könnyen a szeretet. És ha ez még nem lenne elég, feltűnik a színen az anya, aki kábítószerfüggése ellenére igyekszik visszaszerezni a gyermekeit.

A valóság szinte akadálytalanul árad felénk. Ahogy a drogos anyától született, az állami rendszerben nevelkedett gyermekek bekerülnek a jómódú középosztálybeli család puha és kényelmes életébe, nehéz nem észrevenni a kontrasztban rejlő tragédiát. És ha valaki a bemutató előtt azt mondja, hogy a Förtelmes főnökök 2 és a két Megjött apuci!-film rendezője ebből kihoz valami használhatót, valószínűleg körberöhögöm. Ehhez képest az Instant család érzékeny látásmódja minden viccben észreveszi a súlyos témákat és viszont. Ebben pedig a rendező remek partnerre talált a főszereplőkben. A gyerekek kellően lázadók vagy épp cukorfalatok, a két szülő, de különösen az apát játszó Wahlberg pedig végre nem kétdimenziós, agyatlan, üres karakterként tűnik fel, hanem összetett jellemként szórakoztat.

Ez a komplexitás persze nem annyira meglepő, ha tudjuk, Sean Anders a saját történetét meséli el a filmen. A rendező és felesége a filmbeli párhoz hasonlóan vágtak bele az örökbefogadásba, csinálták végig a megterhelő procedúrát, és akárcsak Wagnerék, Andersék is három gyerkőcöt vettek magukhoz. Igaz, náluk a kamaszlány kimaradt végül, ám, ahogy azt Anders több interjúban is elmesélte, először ők is találkoztak egy tinivel, aki azonban úgy vélte, szülőanyja visszatér hozzá, így nem vállalkozott a közös életre, a beszélgetéseik azonban kellően inspirálóak voltak, a rendező ezek alapján alkotta meg Lizzy karakterét.

Mintha egy őszinte vallomást látnánk viszont, amelyben a boldogságnak ugyanúgy helye van, mint a drámának. Persze senki ne várjon lélekelemző művészfilmet, az Instant család ízig-vérig vígjáték, amely azonban szerencsére nem akasztja ki a gagyi- és giccsdetektort. A finálé felvet ugyan kérdéseket, de Hollywoodban aligha lehet olyan filmtervet leadni, amiben nincs könnyes összeborulás. Ezúttal is mindent meg és fel kellett oldani a lezárásban, de ez legyen a legnagyobb bajunk, az Instant család így is egy megható komédia a szeretetről és összetartozásról.