Még van Tokio Hotel? Van, nem is akárhogy!

Múltkor pont a vásárlásból értem haza, és megláttam valakin egy biztosan több mint 10 éves Tokio Hotel pólót. A hölgyről nem tudtam megállapítani, hogy rajongó-e, vagy csak valahonnan kiturizta a ruhaneműt, de amúgy is azzal a mondattal voltam elfoglalva a fejemben, hogy: úristen, tényleg volt Tokio Hotel nevű zenekar! Na, nem csak, hogy volt, de élő valójukban fel is fognak lépni Budapesten a Tüskecsarnokban 2019. június 6-án.

Az első emlékem a magyar VIVA tévén volt velük, amikor megjelent a Schrei című számuk. Ez most a videómegosztón nem áll túl fényesen, de azért, mert az akkori időkben nem igen ott lestük még a zenéket. Ez egy 2005-ös dal, és bizony hatalmas kört ment a világban, és nálunk is. Nem akarok hülyeséget mondani, de emlékeim szerint több hétig vezette a VIVA Chart Show listáját. A többség a rádión és a CD-ken kívül anno csak ott tudott zenékkel találkozni.

A német pop-rock együttes elkezdte behozni az emo életérzést a fiatalokba, és ők oda meg vissza voltak a zenekarért. Akkor az emberek többségének tök kínai volt ez a dolog, de mégis elkezdett előrenyomulni, és a hullámok egyre erősebbek lettek. Persze, hogy a fiatalok, akik kicsit másképp akarják látni a világot, olyanért akarnak rajongani, ami teljesen underground, és a Tokio Hotel akkor az volt, meg hát emo is, és az nagyon menci. Igazából akkor is látszott, hogy az együttes csak egy kicsit meg akarja lovagolni ezt az egész vonalat.

Mostani fejjel meghallgatva a Schreit egy teljesen korrekt punk számnak tartom, és nincsen semmi bajom vele, bár akkor se nagyon volt. Most biztos fogok kapni fejmosást a punkos zene szakértőimtől, de már megszoktam. A korombeliek persze fikázták, de szerintem ők is csak azért, mert hirtelen túl nagy lett a hype a zenekar körül. Emos ismerőseim meg nem voltak, biztos megbújtak valami bokorban.

A srácok közben felnőttek kinézetben, és zenében is. Hatodik albumuk, a Dream Machine tavaly márciusban jött ki, és teljesen elnyelte számomra egy fekete lyuk. Most meghallgattam, és egyszerűen marha jó! Nem tudom, hogy a synth-pop stílus miatt, vagy egyszerűen keveset vártam és túl sokat kaptam, de ez a tényeken nem változtat.

Vannak benne popos klisék, de olyan megoldások is, amiket iszonyatosan eredetinek tartok. Lettek kedvenc dalaim, és egy albumnál talán ez a legfontosabb. A What if-re még elég sűrűn mozgattam a fejemet és a kezemet is. A Cotton Candy Sky már szinte Daft Punkos, de tényleg. Többet a kedvenceimről inkább nem akarok elárulni, ez így is túl sok. Azzal zárnék, hogy nehogy a végén elmenjek a koncertre…

Az új Tokio Hotel albumot ide kattintva éritek el, ahol egy teljesen más életérzést fogtok kapni a zenekartól.