Ez a Garázsbanda pont úgy szól, ahogy kell

Azt kell mondanom, hogy mindig jól választunk a Vidor Fesztiválon színpadi művet, mivel sajnos abszolút nincsen időnk mindent megnézni. Ehhez kell egy adag szerencse is, meg hát hogy az ember tudja, az igazi gyöngyszemeket általában nem a Nagyszínpadon, hanem a kicsin fogja megtalálni.

Zenekritikusként egyértelmű volt, hogy tilos kihagynom a Garázsbanda című előadást, ami egy kezdő zenekar megpróbáltatásiról szól. FePeti barátomat is muszáj voltam rá elrángatni zenei szakértőként, mivel ugyanolyan jól áll a dobütő a kezében, mint a gitár, és kiválóan használja mind a kettőt. Úgy csináltunk, mintha egy igazi zenei próbára, vagy koncertre készültünk volna: előtte felszabadultunk, beszélgettünk, és bedobtunk néhány pohár frissen facsart narancslevet. Igen, ez talán a munkánk legjobb része.

Jankovics Péter, Szabó Zoltán és Vinnai András már a képzeletbeli óriás színpadon álltak, amikor megérkeztünk. Füst, fények, mintha csak egy több tízezres arénában arra várna a közönség, hogy végre elkezdjék. Meg is kapjuk a profi produkciót, majd visszaugrunk mindennek az elejére, ugyanis ez a darab nem egy profi zenekar koncertjéről szól, hanem arról, hogy néhány gimis kamasz hogyan éli meg az álmát. Mi az az út, amin eljutnak, vagy eljuthatnak ide. Mély gondolatok ezek, de az előadás viszont annyira laza, hogy már mi lepődtünk meg azon, hogy két percenként kezdünk el nevetni valamin.

Eredetileg a koncertszínház műfajába skatulyázták be a Garázsbandát, de sokkal inkább egy zenei stand-up, ami picit görbe tükröt mutat a feltörekvő zenekaroknak (is). FePeti, akinek volt már bőven része garázsos zenélésben el is mondta, hogy ebben semmi sértő nem volt, rengeteg dologban ismert magára és kezdett el hangosan hahotázni. Volt olyan kritikus ismerősöm, aki azt mondta, túl sok benne az erőltetett rész, de innen is üzenjünk neki, még mindig nagyon sznob, és ne menjen több kortárs darabra.



Már meg se lepődöm magunkon, ismét rengeteg olyan rész volt, amin csak mi nevettünk fel hangosan. Igen, hogy minden falat humorbonbont értsünk, ahhoz valóban kell egy kis zenei alapképzettség, de attól nem kell tartani, hogy enélkül ne élveznénk az előadást. Nyugodtan beülhetünk rá úgy is, ha még sosem volt hangszer a kezünkben, vagy nem vagyunk azok a nagy koncertfanatikusok. A szereplők, akik a rendezők is egyben, úgy állították színpadra a darabot, hogy mindenkit el tudjanak vele érni.

 

A Garázsbanda egy kronológiai sorrendet követ: beleshetünk egy zenekar megalakulásába, a névválasztásba, a tehetségkutatók 15 perces hírnevébe, az alkotói válságba, de még elvonóra is elkísérhetjük a srácokat, hogy aztán adjanak még 80 búcsúkoncertet, mert már marhára nincsen pénz kokszra. Akik elmélyültebben követik a zenei életet, azok sok műfajt és korszakot is felfedezhetnek a dalok között.

A három jómadár nem hagyta elaludni a nézőket, és az előadásba belecsempésztek interaktív részeket, amiket sokszor jómagam segítettem előremozgatni, mert a közönség többi része kicsit meg volt szeppenve. Lehet ebben benne volt az is, hogy mi az este 22 órási etapra ültünk be, ami már elég későinek számít. De azért azt is megemlítettük FePetivel, hogy a magyaroknak még gyakorolni kell ezt az interaktív színház dolgot, aminek ha átadja magát az ember, akkor iszonyatosan nagy élményt tud nyújtani.

Az egyik hölgytől nem is akartam elvenni a lehetőséget, hogy ő csinálhasson interjút a zenekarral, pedig már a srácok nagyon keresték az első sorban kinek adják oda a mikrofont, mivel szegény mellette lévő úriember nem látta a kérdéseket szemüveg nélkül. Meg hát na, mondtam is magamban, hogy ki van zárva, hogy még itt is én interjúzzak.

Ganxsta Zolee azt mondta, miután megnézte a Garázsbandát, hogy szkeptikus volt az elején, de nagyon kellemesen csalódott. Hát, mi is ugyanúgy voltunk vele, valahogy éreztük is a levegőben, ha ezt kihagyjuk, akkor nagyon-nagyon fogjuk bánni.

Előadás után persze lementünk gratulálni Bandyéknak, ahol olyan nyomatékosító szavakat használtunk, hogy mennyire jó volt a darab, amit itt ki kellene „sípolni”. FePeti legnagyobb bókját azonban nem hallhatták, amit már később úton hazafelé lőtt el: „Én ezt biztosan meg fogom nézni még egyszer.”