A legendás vérnyúl valóban létezik, az édes külső olyan titkot rejt, amire kevesen gondolnának

A nyúl szót hallva mindenki előtt ösztönösen egy aranyosan ugráló, bájos és szeretnivaló kisállat képe jelenik meg. A gyerekek is imádják, amit barátságos természete mellett a húsvéti nyuszi legendája is tovább erősít. Ami egészen biztosan nem ugrik be senkinek, az egy vértől csöpögő fogú, nyúlbőrbe bújt farkas. Azonban a valóság az, hogy tényleg létezik egy olyan élőlény a földön, amelyre egyszerre igaz mind a két megállapítás.

A kultikus, Monty Python féle Gyalog galopp óta ismeri a világ a gyilkos nyulat. Caerbannog gyilkos nyula egy szenzációs humorral tálalt kitalált „szörnyeteg” volt a humoristacsoport alkotásában, amely villámgyorsan popkulturális szállóigévé vált. Népszerűségére és a tömegek hiszékenységére reflektálva 2002-ben az ismert magyar dokumentumfilmes Pesty László akkori műsorában, a Pesty Fekete Doboz-ban készített egy áldokumentumfilmet a rettenetes szörnyetegről. Munkájának célja annak szemléltetése volt, hogy a modern média segítségével még a legképtelenebb dolgokat is lehetséges hitelesnek tűnő formában bemutatni.

A valóságban is van egy élőlény, amely rászolgálhatna erre a becenévre, bár egyáltalán nem szörnyeteg, sőt, még csak nem is ragadozó. Egyedül a nyúl stimmel, de akkor miért a hasonlóság?

A galléros pocoknyúl (Ochotona collaris) egy imádnivaló külsejű apró rágcsáló, amely Észak-Amerika sziklás tájain, főként Alaszkában őshonos. Magányos természetű növényevők, valódi kis farmerek módjára bámulatos mennyiségű füvet gyűjtenek össze, amit utána szénává szárítva téli tartalékot képeznek. Nagyon érdekes az életmódja, hiszen két, egymástól teljesen elkülönülő földalatti helyiséget ás magának. Az egyikben az élelmet tárolja, a másik pedig a lakótere.

Első hallásra furcsának tűnik ez a fajta kialakítás, hiszen így amikor éhes, minden alkalommal el kell hagynia otthona biztonságát, azt kockáztatva, hogy számos ellensége közül az egyik rátámadjon. Valójában viszont nagyon logikus oka van erre a különös viselkedésre. Telente a nagy hidegben sokszor előfordul ezen a vidéken, hogy a madarak a levegőben megfagyva holtan zuhannak a talajra. Ilyenkor szembesülhetünk az édes kis pocoknyulak sötétebb oldalával. A megtalált madártetemet visszacibálják raktárukba, ahol némi föld alá rejtik a tetemet. A legfagyosabb időszakban aztán előássák a madarakat, melyeknek a koponyáját áttörik éles kis fogaikkal, hogy elfogyaszthassák a tápáló agyvelőt. Ezután villámsebesen visszarohannak lakóterületük biztonságába, a madártetem ugyanis ekkor már könnyen odacsalhatja a többi ragadozót.

A zord vidéken a túlélés az elsődleges, ahhoz pedig tápanyagra van szükségük az állatoknak. Éppen ezért van szüksége a kistermetű, alapjában véve növényevő rágcsálóknak a kissé véres, téli kiegészítő falatokra. A természet csodálatos formában gondoskodik róla, hogy semmi ne vesszen kárba.