Valami irtózatos söpört végig a Marson, mindent elpusztított, ami az útjába került

A Hold után alighanem a Mars lesz a következő idegen égitest, amelynek a felszínére ember léphet. Ez akár egy-két évtizeden belül megtörténhet, bár az odautazás eltarthat egy fél évig is, ami óriási ugrás lenne az emberiségtől, hiszen eddig még csak a három nap alatt elérhető Hold esetében vállalkoztunk az űrutazás merész tettére.

A vörös bolygó ráadásul nem teremt kedvező életfeltételeket az ember számára, levegő és folyékony víz hiányában, valamint a terméketlennek számító talaj miatt hatalmas kihívást jelentene a huzamosabb ott-tartózkodás.

Valószínűleg az is kevesekben tudatosult, hogy a Mars jóval kisebb, mint a Föld, az átmérője például csupán 53 százaléka a mi bolygónkénak. Ez tehát azt is sugallja, hogy képtelenek leszünk mindannyian átköltözni oda, legfeljebb egy új emberi társadalom létrejöttének helyszíneként szolgálhat a távoli égitest.

A Marsról napról napra egyre többet tudunk meg, de egy közelmúltbeli felfedezés igazán a szenzációs kategóriába sorolható. Több bizonyíték is arra utal, hogy a vörös bolygón egy hajdani aszteroida-becsapódás pusztító megacunamit indíthatott el, persze még azokban az időkben, amikor a felszínen óceánok hullámzottak (ezek több milliárd éve tűntek el).

A kutatóknak egy olyan óriási becsapódási krátert is sikerült azonosítaniuk, amely a szökőárért felelős kisbolygótól származhat. A Pohl nevet adták neki, és talán éppen az ősi marsi óceán szélén becsapódó aszteroida üthette a talajba. A cunami hullámai okozta felszíni elváltozások szintén jól kivehetők.

A szakemberek valójában két mega-katasztrófa nyomait is azonosították, az egyik 3,4 milliárd, a másik pedig 3 milliárd éve történt. A Pohl-kráter az előbbihez fűződik, az átmérője 110 kilométer, a mélysége pedig 120 méter (összehasonlításképp: a dinók végzetét okozó, kisbolygó ütötte, földi Chicxulub-kráter 170 kilométeres).

A Marsot „megtámadó” aszteroida akár 9 kilométeres is lehetett, és 13 millió megatonnás robbanást idézhetett elő. A létrejött szökőár ezután 1500 km/h sebességgel vágtathatott végig az ősi óceánon.