A hun-magyar Márton király tényleg létezhetett? Ha igen, az átírhatja népünk Kárpát-medencei történetét

A hun–magyar rokonság régi vitatéma a történelemtudományban, és a kutatók lényegében csak abban értenek egyet, hogy kulturális hasonlóságról van szó. Attiláék is éppúgy lovas nomádok voltak, mint Árpád népe, és mindegyik szorosan kötődik a Kárpát-medencéhez is.

Magyarországon sokan szeretik azt hangoztatni, hogy a hunok vérrokonaink voltak, akik lényegében megágyaztak az évszázadokkal későbbi honfoglalásunk számára. Bár erre nincs egyértelmű bizonyíték, az mindenképpen érdekes, hogy az elmélet tőlünk nyugatra is támogatókra lelt már.

Nem is akárkin, hanem Tours-i Szent Márton személyén keresztül, aki csaknem egy évszázaddal Attila előtt született, mégpedig a Római Birodalom Pannonia nevű provinciájában, Savaria városában (amely a mai Szombathely ókori elődje).

A püspök Franciaország egyik legismertebb keresztény szentje, akit mi is gyakran emlegetünk a Márton-napi libalakomák kapcsán. Nem véletlenül, hiszen a jámbor férfiú semmiképpen sem akart püspök lenni, ezért még egy ólban is elrejtőzött, ám a libák a gágogásukkal elárulták, így szentelték fel végül.

Erről a szerény Szent Mártonról tartják azt, hogy nemcsak elszánt hittérítő, de dicsőséges hun királyok sarja, sőt magyar király is volt. Mindez persze ellenkezik a hivatalos történelemtudomány álláspontjával, de azért mégis érdemes a történetnek utánajárni.

Márton még jóval a 371-ben történt püspökké választása előtt a római seregben szolgált katonaként, ám 341-ben kilépett, hogy Krisztusnak szentelje életét. Ez éppen egy gallok ellen vívott csata előtt történt, és a császár emiatt gyávának bélyegezte, mire Márton másnap fegyverek nélkül akart harcba vonulni. A csata azonban elmaradt, és ezt sokan isteni csodának vélték.

Mártontól tehát nem idegen a vitézi erények csillogtatása sem, mégis elsősorban az önzetlensége, segítőkészsége miatt tiszteljük. Híres történet, hogy egyszer a kardjával kettévágta a köpenyét, hogy egy fázó koldusnak is adhasson belőle, ami a sztyeppei népeknél is gyakran megjelenő motívum.

Néhányan úgy gondolják, hogy az Isis istennő tiszteletére épült szombathelyi szentélyben, az Iseumban létezhetett egy terem a hun ősök előtti tisztelgés céljára, sőt a településhez kötődő Szent Mártont is a hun uralkodócsalád tagjaként tarthatták ott számon.

Mindezzel együtt a hun származásának elmélete csak a 12. századi Franciaországban jelent meg először. Akkor nemcsak szentéletűnek, de már nemesi származásúnak is tartották, sőt annak a Pannoniában uralkodó Florus királynak a fiaként nevezték meg, akit a rómaiak győztek le és vetettek fogságba. Csak akkor „adták” vissza a területet eredeti tulajdonosainak, amikor Attila és a hunjai megérkeztek a Kárpát-medencébe.