Évtizedekkel Básti Lajos halála után került elő újra a lélegzetelállító felvétel, a színészlegenda elképesztő tehetségéről árulkodik

Básti Lajos, a Kossuth-díjas színművész, 1911. november 17-én született Keszthelyen, és 1977. június 1-jén távozott az élők sorából Budapesten. Az ő alakja volt az egyik legmeghatározóbb a 20. századi magyar színházművészetben, rendkívül tiszta nyelvhasználata és fejedelmi megjelenése által.

Születésekor még Berger Lajos néven látta meg a napvilágot, és Keszthelyen, a Premontrei Gimnáziumban kezdte el szeretni az irodalmat, különösen Arany János szép nyelvezetét. Életének következő évtizedeit is meghatározta a magyar költészet szép nyelvezetének tolmácsolása, amit mindig is küldetésének tekintett.

Pályatársa, Zolnay Zsuzsa szerint Mányai Lajos volt az, aki felfigyelt Bástira, és azt mondta neki: „te hülye, aki így mond verset, annak az akadémián a helye.” Ódry Árpád csak egy Ady-vers meghallgatása után javasolta, hogy jelentkezzen a Színművészeti Akadémiára.

Básti Lajos 1935-ben diplomázott, majd a Bárdos Artúr Belvárosi Színházban kezdett el fiatal amorózó és bonviván szerepeket játszani. Ugyanebben az időszakban filmekben is feltűnt, ilyen típusú karaktereket alakítva (Méltóságos kisasszony, 120-as tempó, Pillanatnyi pénzzavar, Azúrexpressz).

1937-ben szerződést kötött a Vígszínházzal, azonban a zsidótörvények miatt 1939-40-ben már csak ritkán kapott szerepet. A háború alatt még lehetősége adódott a Magyar és az Andrássy Színházban is, de ezek után egészen a háború végéig nem léphetett színpadra.

Amikor épp nem volt munkaszolgálatos, könyvkiadással és írással foglalkozott. 1945-ben csatlakozott Várkonyi Zoltán Művész Színházához, majd a Nemzeti Színházhoz, ahol haláláig maradt, kivéve az 1968-72-es időszakot, amikor a Vígszínházban játszott.

Azokban az években, amikor kevesebb lehetősége volt színpadon, színészete még inkább kibontakozott, elmélyült karakterformáló képessége és kifejező drámai ereje. Több rendezésben játszotta Az ember tragédiája Ádámját, és erről a Madách-műről is írt egy könyvet, Mire gondolsz, Ádám? címmel.

A színpadon olyan klasszikus szerepeket formált meg, mint Bánk bán, Hamlet, Lear király, de talán legemlékezetesebb alakítása a fonetikatanár Higgins professzor volt Shaw Pygmalionjában. Később ezt a szerepet az Operettszínházban is újra elővette a My Fair Ladyben.

Básti igazi mestere volt a szép magyar beszédnek. A Színházművészeti Főiskolán tanított beszédtechnikát, és 1953 és 1960 között több generáció színészei tanulták tőle a tiszta szövegmondást. Mind színpadon, mind filmen és televízióban maradandót alkotott az emberi nagyság megjelenítésében.

Azt azonban már ma jóval kevesebben tudják, hogy Básti nem csak színészként volt igazi legenda, de egészen kiválóan hegedült is: tulajdonképpen megdöbbentő, hogy egy nem főállású zenész ennyire magas színvonalon játsszon ezen a rettenetesen nehéz hangszeren.

A második világháború után is sokat dolgozott filmen (Föltámadott a tenger, Merénylet, Nappali sötétség, Szemtől szembe, Utószezon, Kárpáthy Zoltán, A kőszívű ember fiai, Tanulmány a nőkről), és a televízió is gyakran foglalkoztatott (Beszterce ostroma, Othello Gyulaházán, Volpone, Abigél).

1955-ben Kossuth-díjjal ismerték el művészetét, és 1977. június 1-jén hunyt el. Emlékezetes pillanatai közé tartozott egy 1962-es televízióműsor, ahol prímásként mutatkozott be, mint a 20. század egyik legszebben beszélő magyar színésze.

_{forrás: papageno}