Földöntúli erőt tulajdonítottak a honfoglaláskori magyarok a legfontosabb pogány vallási szereplőknek

A honfoglalás korában a magyarok többsége pogány volt, az ősmagyar vallások különböző változatait pedig egészen addig követte a többség, míg István király – Koppány legyőzését követően – terjeszteni nem kezdte a kereszténységet, amit végül kötelezővé is tettek.

Ez azonban hosszadalmas folyamat volt, a magyarok pedig időközben számos olyan mitológiai alakot olvasztottak a saját hitvilágukba, melyet más, hozzánk csatlakozó népek imádtak. Ezekről a korabeli krónikák is beszámolnak, habár sok részlet már örökre a feledés homályába merült.

Vannak azonban meglehetősen részletesen dokumentált rituálék, melyeket a régészeti kutatások is alátámasztanak, ilyenek például a lovas, fegyveres temetkezések, illetve a temetők kialakítása is, melyeket mindig a település melletti folyó túloldalán jelöltek ki.

A mitikus alakok totemek formájában is megjelentek, ilyen volt egyebek mellett a turul története is. Továbbá nagyon fontos részlet a sámánok jelenléte, akik a hiedelmek szerint földöntúli erővel bírtak, és a hitközség kapcsolatát biztosították a szellemvilággal.

A táltosoknak hasonlóan különleges képességeket tulajdonítottak, és már gyerekkoruktól kezdve elkülönítették őket a többi embertől. Táltosnak sokszor különleges testi jegyek miatt neveztek ki valakit - többek között a polidaktiliával, vagyis sokujjúsággal születettek is közéjük tartoztak.

A népi hiedelmek úgy tartották, hogy a táltosok látomásaikkal fontos útmutatásokat adhattak közösségüknek, természetfeletti lényekkel kommunikáltak, de akár vihart is tudtak támasztani. A táltosok is egyfajta világok közötti kapcsot jelentettek, és egészen a középkorig jelen voltak a magyarság történetében, igaz akkor már garabonciásoknak, vagyis látóknak hívták őket, ám ugyanúgy az ősi hitvilág mentén folytatták tevékenységeiket.

Forrás: Ősi könyvtár