40 pokoli percig úszott a viharfelhőben a férfi, valóságos rémálom várt rá

Nagyon sokan vannak, akik szeretnek kényelmesen hátradőlni és élvezve a szél finom simogatását arcukon csodálni a felhők lenyűgözően szép világát. Gyermekként mindenki azon álmodozott, hogy vajon lehetséges-e üldögélni a felhőkön, esetleg sétálni rajtuk? Vagy milyen érzés lehet belevetnünk magunkat ezekbe a pihe-puha égi párnákba és alámerülni bennük. Nos, ez utóbbira volt, akinek adódott lehetősége és köszöni szépen, de soha többet nem ismételné meg a mutatványt. Élete legpokolibb kalandjaként írta le a furcsa esetet.

Az égbolt hatalmas, szürke óriásai, a Cumulonimbus felhők, ennek a csodálatos világnak a valódi szörnyetegei. A felhők közül ezek a hatalmas, viharos, vízgőzből álló formációk az egyetlenek, amelyek képesek villámokat, mennydörgést és jégverést létrehozni. A legtöbb felhő alig éri el 2000 méteres magasságot, ezzel szemben a Cumulonimbus (amelyeket egyszerűen zivatarfelhőknek is neveznek) azonban akár 20 000 méter magasra is felkúszhat, hatalmas üllő alakot formálva.

A történelem során összesen két olyan dokumentált eset fordult elő, amikor egy ember „beleesett” egy ilyen felhőbe és élve megúszta a pokoli kalandot. Egyikük William Rankin hadnagy volt, aki 1959-ben személyesen volt kénytelen megtapasztalni azt, milyen borzalmakat rejt egy ilyen felhő belseje.

Rankin és társa, Herbert Nolan, F-8 Crusader vadászgépekkel repültek Dél-Karolina felé, amikor észrevették a fenyegető viharfelhőket. A biztonság kedvéért 14 300 méter magasra emelkedtek, hogy biztonságos távolságot tartsanak a felhők csúcsától. Azonban a vihar felett bekövetkezett minden pilóta rémálma, Rankin gépének motorja hirtelen meghibásodott, és leállt. Ekkor kénytelen volt a katapultálás mellett dönteni, dacára annak, hogy odakint -50°C-os hőmérsékletű, nagyon alacsony oxigéntartalmú levegő várt rá, amelyben alig lehetséges lélegezni.

A katapultálás során Rankin a kesztyűjét is elveszítette, de hamarosan ez lett a legkisebb problémája. A hirtelen nyomásváltozás miatt azonnal folyni kezdett a vér a szeméből és a füléből, a hasa pedig megduzzadt. A csontfagyasztó hideg miatt a keze fagyásnak indult, ő pedig a felhőbe belezuhanva élete leghosszabb és legkegyetlenebb kalandjára indult. Csupán vészhelyzeti oxigénnel volt felszerelve és egy olyan ejtőernyővel, amit nem ilyen időjárási és magassági körülményekhez terveztek. A felhőben töltött idő végtelennek tűnt a számára. A belsejében tomboló erős áramlatok rongybabaként hajigálták ide-oda, miközben a jégdarabok és a villámok fenyegető közelségben tomboltak, neki pedig időnként még a lélegzetét is vissza kellett tartania, amikor a levegő annyira telitődött vízzel, hogy könnyen megfulladhatott volna.

Nagyon okosan nem nyitotta ki egyből az ernyőjét, mert tudatában volt annak, hogy ez a végét jelenthetné, hanem a magával vitt barométer segítségével úgy állította be, hogy 3048 métert elérve nyíljon csak ki. Végül az ejtőernyője kinyílt, de szerencsétlenségére közel sem a korábban beállított magasságon, a barométer is megzavarodott a különleges körülmények között.

Végül, egy örökkévalóságnak tűnő idő elteltével kiszabadult a vihar fogságából. Ezután már viszonylag nyugodtan ereszkedett tovább, egészen addig, amíg egy fa törzsébe ütközve földet ért. Ekkor vette észre az órájára tekintve, hogy körülbelül 40 percet töltött a felhőben. Sikerült segítséget találnia, és időben kórházba került, ahol fagyási sebeit, dekompressziós betegségét és más kisebb sérüléseit megfelelően ellátták.

Rémálomba illő kalandja után hamarosan visszatért a szolgálatba, majd megírta a The Man Who Rode The Thunder, azaz A férfi, aki meglovagolta a vihart című könyvét. Máig ő az egyike annak a két embernek, aki túlélt egy ilyen hihetetlen kalandot, részben a szerencsének, részben pedig annak köszönhetően, hogy nem húzta meg az ejtőernyő zsinórját, amikor a viharba zuhant.