Itt vérlázító igazság a balatoni hekkről, erről mindenkinek tudnia kellene

Vannak ételek, amelyek sokkal többet jelentenek puszta tápláléknál. Amelyekhez érzelmek kapcsolódnak, gyermekkori emlékek, illatok és hangulatok, amelyeket nem lehet könnyen elengedni.

Az ember beleharap egy ropogós bundájú haldarabba a Balaton partján és hirtelen visszacsöppen a múltba: a naptej illatába, a régi NDK-s gumimatracok csikorgásába és az üdülők udvarán zörgetett férfiak kártyacsatáinak hangulatába. De mi van akkor, ha ez az emlék több szálon is megtévesztő? Ha kiderül, hogy az, amit évtizedeken át hittel fogyasztottunk, nem is az, aminek gondoltuk?

Hogyan került a hekk a Balaton partjára?

A hetvenes években, amikor a balatoni üdülők férfi vendégei hangosan verték a sörösüvegeket a kempingasztalon és az asszonyok görög salátát vagy frissensülteket akartak, a vendéglátóiparnak szembesülnie kellett a kérdéssel: mit lehet adni tömegétkeztetés céljára egy olyan tó partján, ahol a saját édesvízi halak többnyire szezonálisak, drágák és rendkívül szálkásak? A horgászok között persze máig legendák élnek a balatoni fogasról, különböző pontyfajtákról vagy keszegekről, de ezek a halak messze nem voltak ideálisak a strandbódék világában.

A hekk megoldotta ezt a dilemmát. Csakhogy volt egy apró csavar a történetben:

"A hekk sosem a Balatonból származott."

Ez a Merluccius merluccius tudományos névre hallgató tengeri ragadozó a déli Atlanti-óceán jeges vizeiből érkezett. Argentína és Chile partjai közelében halászták, majd a Szovjetunió közvetítésével tonnaszámra fagyasztották és exportálták Közép-Európába.

Hogyan lett ebből "balatoni" hekk?

Senki nem ült össze a hetvenes években a Magyar Köztársaság kormányában, hogy tudatosan megtévessze a lakosságot. A "balatoni hekk" elnevezés nem egy sötét állami összeesküvés terméke volt. Sokkal inkább egy spontán folyamat, amelyben az emberek egyszerűen feltételezték: amit a Balaton partján vesznek, az a Balatonból jön. A hálózatok, a főzőkonyhák és a közösségi üdülők menzái pedig soha nem korrigálták ezt a feltételezést.

A hekk tökéletesen illeszkedett a szocializmus kulináris pragmatizmusához. Olcsó volt, nem romlott gyorsan, fagyasztva is szállítható maradt, kevés szálkával bírt és előnyösen viselkedett a bő olajban sütés közben.

A kilencvenes évek privatizációs hulláma elsöpörte az állami üdülőket és a balatoni bódék tulajdonosai átgondolták az étlapokat. A hekk, amely a szocializmus idején is jól teljesített, most igazi aranytojó tyúkká vált.

Ami korábban olcsó komfortétel volt, a 2000-es évekre hirtelen luxusszimbólummá nötte ki magát. Az árak az egekbe szöktek: a hekk ma már 400-600%-os haszonkulccsal vesztegetik a part menti bódékben, de a fogyasztókat ez sem téritette el.

Mert valójában senkit nem érdekelt, hogy mi van a tányérján. Csak az, hogy a lisztbe forgatott, aranyszínűre sütött hal, mellé friss kenyérrel, kovászos ubival és káposztasalátával, ugyanazt az érzést keltse, amit gyerekkorban is jelentett: szabadság, nyár, Balaton.

"Nem halat esznek, hanem emlékeket" – fogalmaz egy balatoni vendéglős, aki már harminc éve süti a hekkeket.

Mindeközben a tengeri hekk állománya Argentína partjainál drámai mértékben csökken. A tengerfenék letarolása és az aljzatot söprő hajók pusztítása miatt komoly ökológiai katasztrófa fenyegeti a fajt. A szakemberek szerint a megoldás nem a hekk eltörlése, hanem a "hekk-élmény" újragondolása lenne: hazai halak, mint a fogas vagy a harcsa népszerűsítése és a beszerzési láncolat átláthatóvá tétele.