Így néz ki 87 évesen a magyar legenda, az Oscar-díjas Mephisto rendezője

A magyar filmművészet története elképzelhetetlen lenne Szabó István neve nélkül. Művei nem csupán filmek, hanem lenyomatok – a történelem, az emberi lélek, az identitás finom és fájdalmas metszetei. Ő az a rendező, akinek munkássága világszinten is visszhangra talált, és aki Magyarország nevét az Oscar-díj színpadára írta.

Elsőként a Mephisto című filmjével vált halhatatlanná – az alkotás 1981-ben elnyerte a Legjobb nemzetközi filmnek járó Oscar-díjat, és ezzel a magyar filmtörténet egyik legnagyobb áttörése lett. A Klaus Mann-regényen alapuló dráma a hatalomhoz való igazodás, a művészet és a kompromisszum kérdéseit feszegeti olyan mélységgel, amit addig kevesen mertek filmvászonra vinni.

De a legendás magyar filmrendező, Szabó István életműve nem állt meg itt. Az Apa, a Budapesti mesék, a Redl ezredes, a Hanussen és a Napfény íze mind-mind meghatározó darabjai a magyar és európai filmművészetnek. A Mephisto óta eltelt évtizedekben a rendező stílusban, de gondolatiságban is irányt mutatott a következő generációknak.

És most, 87 évesen, újra képernyőre került – de ezúttal már nem rendezőként, hanem mint a magyar kultúra élő legendája. A legfrissebb felvételen Szabó István egy rádióstúdióban ül, elegáns sötét zakóban, halk tónusban beszél. Arca barázdált, szeme körül enyhe bőrpír – de tekintete változatlanul éles, nyitott és figyelmes.

Ősz haja rendezett, mozdulatai lassabbak, ám minden gesztusában ott rejlik az egykori filmrendező tudatos eleganciája. Hangján érződik az idő, mégis tiszta és határozott. Bár külsején megjelentek az évek nyomai, jelenléte ma is erőt sugároz. A Mephisto óta ismert kisugárzása – a bölcsesség, a művészi érzékenység és az emberi tartás – máig változatlan. Ez a kép is bizonyítja, hogy az idő múlása nem gyengít, hanem karaktert ad. Szabó István, az Oscar-díjas magyar rendező, a magyar kultúra ikonikus alakja, még ma is példakép.

Az alábbi videóban egy tartalmas, gondolatébresztő beszélgetés bontakozik ki Szabó István és Gelencsér Gábor között, ahol a filmes múlt és a jelen párbeszéde elevenedik meg: