Afrikában ajánlottak fel területeket a magyaroknak, rendkívüli döntés született

Magyarországnak rengeteg problémája volt már a puszta fennmaradását illetően is az lemúlt ezer esztendő során is, így szerencsére nem túl sok lehetősége volt az ésszerű határokon túl terjeszkedni. A magyarok királysága a csúcsán, még a törökök balkáni inváziójának hajnalán volt, akkoriban egész Európa egyik legerősebb és legfontosabb birodalma volt. Az oszmánok, illetve a bécsi udvar azonban tettek róla, hogy hazánk örökre és végérvényesen elveszítse dominanciáját még a közép-európai régióban is. Az ország szétszabdaltságán csak a 18. századra sikerült túlesni. 

Azonban a törökök elűzése, és a Balkán-félszigetre történő szorítása után hazánk betagozódott a Habsburg-birodalomba, országunk autonómiára vágyó népessége az aktuális osztrák császár uralma alá került. Bécs korlátlan hatalommal rendelkezett a magyarság irányítása felett, és hosszú ideig még a belpolitika irányítására sem kaphattunk lehetőséget, dacára az időnként felbukkanó nagyszerű Habsburg-vezetők igyekezete ellenére sem. Változást még a legendás 1848/49-es szabadságharc sem tudott eszközölni, bár a megtorlás utáni évek már rávilágítottak arra, hogy a birodalom csak a kiegyezéssel juthat nyugvópontra.

Így hát 1867-ben az osztrákok és a magyarok végre kibékültek, és létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia. 

A magyarok végre lényegében szabadon dönthettek belügyeikben, és a közös uralkodó révén beleszólásuk lett a külügyekbe is. Ez pedig szerencsés változást jelentett a dolgok alakulásában. Ugyanis a Habsburgok éppen olyan nagyravágyóak voltak Európa szívében, mint bármely más nagy nemzet az öreg kontinensen. Bécs is saját külbirtokokat akart magának szerte a világban, hogy a monarchia pénzügyi lehetőségeit tovább bővítse. Ausztriának saját kikötője nem volt, csak a Földközi-tengerről volt lehetősége a hajózásra, így adta magát a lehetőség, hogy elsősorban Afrika északi felében gyarmatosíthasson. 

Az adriai kikötőkből indított tudományos expedíciók mindenki számára teljesen világos céllal zajlottak. A portugálok, a spanyolok, az angolok, a német, a hollandok, a belgák, az olaszok egyaránt elárasztották kalandozó tudományos és katonai diplomatáikkal Afrikát. Mindenki akart magának egy lehetőleg nagy szeletet a "fekete kontinens" tortájából. A létrejövő olasz és német egységek megmutatták, hogy Európában már kezdenek kialakulni a feszes határok és területi egyezőségek. Valamint bebizonyosodott, hogy Afrika a világ nyersanyagkészletének jelentős hányadát raktározza, gondolva itt a dél-afrikai aranykészletekre, vagy a nigériai kőolaj készletekre. 

A Szahara ma is egy kies régiója Afrikának, én még manapság is kaotikus politikai és gazdasági arculatot mutat.

A nyugat-szaharai régióról már az 1900-as évek alatt le akartak mondani a spanyol, mondván számukra is inkább csak több gondot okoz, mint hasznot. Ehhez persze tudni kell, hogy korábban több száz éven át éppen a régióból származó berberek, arabok voltak azok, akik meghódították az Ibériai-félszigetet, és csak nagy nehézségek árán sikerült kiűzni őket a majdani Spanyolországból. Ugye ez volt a régióban a mór uralom időszaka.

A visszás elnyomás a spanyolok részéről azonban nem sikerült Afrikában, és komolyabb összegért hajlandóak voltak lemondani a Nyugat-Szaharáról. 

Nem volt túl lendületes az osztrákok gyarmatosítási törekvése a 19. század alkonyára, így kapóra jött számukra, hogy háborúskodás nélkül területet nyerhet a Szaharában. Némi pénzmag befektetésével. Azonban a bécsi vezetéssel szemben a magyar kormány nagyon is ellenezte azt, hogy ilyen, beláthatatlan anyagi haszonnal vagy buktával járó üzletet nyélbe üssenek a felek. Így a Habsburgokat bosszantó magyar vétó miatt végül a monarchia nem tette be a lábát a Szahara végtelen homokdűnéi és pusztaságai közé. Talán jobb is, így a gyarmati önsorsrontás és lelkiismeretfurdalás nem kell, hogy eméssze sem az osztrák, sem a magyar szellemiséget. 

Na, és az afrikai magyarokról hallottál már?