Izgulsz, félsz, nevetsz, A múmia jóval több, mint egy sima kalandfilm - kritika

Kevés olyan tökéletes film van, mint az 1999-es A múmia, hiszen a készítőknek sikerült olyasmit alkotniuk, ami kiállta az idő próbáját, és egyre többen rajonganak érte. Hogy mi lehet a titok? Valószínűleg az, hogy példásan keveri az akciót, horrort, kalandot, romantikát és a humort is, miközben egy pillanatra sem ül le és végig érdekes, meg persze piszok szórakoztató marad.

A történet szerint, miközben éppen az ősi Halottak Városában kutatnak Egyiptomban, egy régész (Rachel Weisz) véletlenül felébreszt egy gonosz múmiát (Arnold Vosloo), akit mindenképp meg kell állítani, ebben pedig segítségére van a testvére (John Hannah) és egy jóképű kalandor (Brendan Fraser) is.

Tökélyre fejlesztett filmkészítés

A karakterek rendkívül szerethetőek, a történet borzongató és izgalmas, az akciójelenetek látványosak és kreatívak, a humor pedig annyira jó, hogy nem lehet betelni vele. A múmia egyszerre klasszikus és modern, mivel mélyen tiszteleg a régi idők kalandfilmjei előtt a hozzáállásával és a kikacsintós technikai megoldásaival, miközben tökéletesen megtalálja a hangot a kortárs közönséggel. Ebben a filmben mindenből annyi van, amennyi kell, ráadásul ott, ahol a legjobb helyen van. Egy pillanatra sem erőltetett, kevés vagy sok, hanem határozottan tudatosan adagolja a hozzávalókat, hogy a végén egy időtlen, felejthetetlen élménnyel gazdagodjon a néző.

A színészek makulátlanul hozzák a karaktereiket, ráadásul feltöltik emberséggel is a figurákat. Erre a legjobb példa az Arnold Vosloo által alakított Imhotep, aki egy könyörtelen gonosztevő, mégis ki tud hozni belőlünk annyi együttérzést, hogy megsajnáljuk őt, hiszen van egy olyan motivációja, amivel empatikusak lehetünk. A rendező, Stephen Sommers pontosan tudta, hogy mit akar alkotni: írt egy szerelmeslevelet azoknak a kalandfilmeknek, amiken felnőtt, a végeredmény pedig az lett, hogy megalkotta minden idők egyik legjobb moziját.

A múmia átkozottul szórakoztató

Az egyik kulcseleme A múmiának, hogy mindig meg tudja lepni az embert, ráadásul legtöbbször humorosan. Meghökkentően kreatív tud lenni ez a film, amit a párbeszédek, reakciók is jól demonstrálnak, hiszen több olyan pillanat is van az alkotásban, amiknél elégedetten csettinthetünk, hogy na, ilyen válaszra vagy döntésre biztos, hogy nem számítottunk – erre tökéletes példa Beni (Kevin J. O'Connor) karaktere, aki egy igazán gerinctelen figura, mégis képes kiérdemelni az elismerésünket azzal, hogy mennyire fifikásan tudja kivágni magát pár feszült helyzetből.

Tény, a számítógépes effektusok enyhén szólva nem éppen teljes mértékben valósághűek, főleg nem mai fejjel, de pontosan ez adja meg A múmia báját, hiszen a klasszikus kalandfilmeknél is ennyire voltak realisztikusak az effektek. De még ez is működik, hiszen még a CGI is kreatív, sosem taszítja a háttérbe a történetet vagy az élményt – mivel ez a film a legjobban a nézőt és az emberek szórakoztatását tartja szem előtt, és egy pillanatra sem ereszt el minket.

A múmia egy tökéletes filmélmény

A mozis szórakoztatás csúcsa A múmia, mivel tényleg minden megvan benne, amiért annak idején megálmodták a filmeket: szerelem, borzongás, nevetés és izgalom. Ez jóval több, mint egy sima kalandfilm, mivel egy olyan élményt ad, ami feltölt minket és mosolyt csal az arcunkra, jobb kedvünk lesz tőle. Azóta se csináltak ennyire jól összerakott, szívvel-lélekkel elkészített alkotást, ami ennyi mindent képes egyensúlyozni úgy, hogy egy pillanatra sem érezzük görcsösnek vagy hamisnak. Ha valaki még nem látta, tegyen magának egy szívességet és nézze meg, mert A múmia egy páratlanul fantasztikus film, amit mindenkinek látnia kell.

 

Ezek is érdekelhetnek: