Három csodálatos Robert De Niro maffiafilm, amitől jobban csúszik a száraz bejgli is

Hagyjuk a fenébe a Nagyfater elszabadul-féle trehányságokat, Robert De Niro annál sokkal nagyobb, de ehhez vissza kell mennünk néhány évtizedet az időben. A maffiás zsánerfilmek közül az idősebbeknek nyilván megvan a Keresztapa II., a fiatalabbaknak meg Az ír, kedvezzünk most a jó harmincasoknak, ugyanis ez az időszak, a kilencvenes évek tömör arany, vér és pénz piszkos keveréke.

Robert De Niro neve pedig a kimért elegancia, a hanyag szemöldökfelvonások és a kegyetlen leszámolások szinonimája, és bármelyik szerepben annyira tökéletesen hozza a magáét, hogy aki nem rajong érte az első pillanattól kezdve, annak nem is való ez a műfaj.

Kezdjük az ajánlást időrendi sorrendben, és talán egy kicsit erősorrendben is – bár ez utóbbi rettentően szubjektív dolog.

Nagymenők

Mind közül talán a legdurvább, a legszövevényesebb, és a leginkább olyan alkotás, amiben a maffia világának romantikája és kegyetlensége egyszerre valamiféle rettentő vonzalmat és bizalmatlanságot szül a nézőben. De Niro torz apaszerepe és árulásai mellett a sajnos már elhunyt Ray Liotta pazar átváltozása a kezdőből a kokaináztatta, paranoiás őrültté, és Joe Pesci pszichopátiája úgy viszi előre a történetet, hogy szinte már csak azt vesszük észre, hogy minden elcsesződött. Mégis van katarzis, elégtétel, és még feloldozás is. Nézőként pedig csak próbáljuk elodázni az elkerülhetetlent.

Bronxi mese

Robert De Niro itt egy tisztes családfő, aki kisfiának a legjobbat akarja, ám végül mégsem sikerül távol tartani őt a fél háztömbre lévő gengszterektől. Lassabb, gondolatébresztőbb történetvezetés, kibontakozó drámával és a választás lehetőségével. Inkább nagymenő leszel, aki eltékozolja az életét és végül betoncsizmával végzi, vagy mégis ki lehet lépni az ellentmondást nem ismerő bűnközösségből, ami befogad és fogva is tart? Nem az a kegyetlenkedős fajta, de éppen ebben rejlik az ereje, és külön érdekesség, hogy De Niro volt a rendező is!

Casino

A tehetséges bukiból mindenható kaszinótulajdonossá, majd a helyi kiskirályok szarvainak letörését követően bukott pénzemberré váló De Niro és a feltörekvő, magát maffiavezérnek képzelő, de valójában csak végrehajtó Joe Pesci főszerepéből és történetéből áll a grandiózus, csaknem 3 órás film. Sharon Stone maga a csoda – jött is az Oscar –, Las Vegas neonfénnyel palástolt sötét világának ábrázolása szintén. Pesci hozza azt, amit a Nagymenőkben már annyira megszerettünk (vagy amitől annyira megrettentünk), De Niro pedig tökélyre fejlesztette a ravasz eleganciát. Bámulatos, nagyívű, a Nagymenők mellett kötelező Scorsese-darab, ne sajnáljuk rá az időt, bőven többször nézős – mint ahogy a fentebb említett két másik film is!