Súlyos dolgot szúrtunk ki a Megasztárban, többször meg kellett nézni, hogy elhiggyük

Megasztár a TV2-n: véleményünk a második élő adásról

Ahhoz képest, hogy milyen lelkesen jelentkeztem a szerkesztőségben arra, hogy követni fogom a Megasztár eseményeit, annyira féltem a második résztől az első rész megnézése után - nem igazán volt az a benyomásom, hogy egy színvonalas műsort látok.

Az előző műsor kiesői teljesen jogosan estek ki - többnyire tényleg idegesítő és rossz, hamiskás produkciók voltak. A második élő adásra így a legjobb 10 énekes maradt, és ez egy örömteli fejlemény volt, ugyanis a második rész produkciói sokkal jobbak voltak, mint amiket az előzőben láthattunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs egy-két hozzáfűznivalóm az énekesekhez, akik közül soknak most egy egészen más arcát ismerhettük meg a dalválasztások miatt.

A versenyzők produkciói

Az első versenyző Dányi Róbert volt, aki az előző részben egy Rubay Lacika dalt énekelt, és az eredeti előadóhoz (valamint Caramelhez) hasonlóan rengeteg hajlítással dolgozott, de abban a dalban az átcsapott némileg ízléstelenbe, kicsit túlzás volt - most viszont egy Jackson 5 dalt adott elő, és azt kell mondjuk, egészen remekül megoldotta a feladatot. A kreatívok igazi '80-as évekbeli farmeros-fekete bőrdzsekis vagány gimnazista srácot csináltak belőle, és az is kiderült, hogy amit a Backstreet Boys és hasonló társaik megcsináltak a '90-es évek végén és a 2000-es elején, azt a Jackson 5 1969-ben (!) mennyivel sokkal jobban megcsinálta.

A csapat rockere Dénes Dávid az előző héten Maneskint énekelt, most egy Neon Trees nevű amerikai rockbanda dalát adta elő. Dávidod fehér selyem-szerű anyagból készült ingbe öltöztették, a színpadi díszlet pedig egy kovácsoltvas vas franciaágy lila ágyneművel és 4 táncos hölggyel - Playboy-villa rock'n'oll. Dávid megint jól énekelt, viszont a kifogásom még mindig ugyanaz, mint az előző számnál: ebben a műfajban sokkal többet érne, ha Dávid saját gondolatait hallhatnánk zenei tolmácsolásban. Azt viszont ismét bebizonyította, hogy ügyes előadó. Ha nem tervez dalszerző lenni, könnyen lehet, hogy egy zenés színházban kiváló szereplő lehetne például.

Balogh Rebeka Valéria Loreen Tatoo című számát adta elő, a színpadot ezúttal Mozart-szerűre csinálták rizsparókákkal és vetített barokkvörös falakkal, míg a művésznő spanyolos, Zorro-filmbe illő fellépőruhát kapott . Elég hamiskásan kezdett, amikor viszont a nehezebb részek jöttek, kijött a hangja, és kifejezetten magabiztosan, szépen énekelt - ez már az előző műsorban is megfigyelhető volt nála, hogy a nehéz részeket jobban adta elő, mint a könnyűeket (a produkcióhoz azt még feltétlenül hozzá kell tennem zárójelben, hogy a számot rettenetesen idegesítőnek találtam).

Kiszel Jennifer szemüveges gimnazista-imidzsére ezúttal még inkább ráerősíttek: a Disney csatorna hányattatott sorsú sztárjának, Demi Lovatonak a dalát kellett előadni. Az ifjú hölgy tetőből talpig csillámos ruhában volt, akárcsak a háttértáncosok: igazi Barbi (rém)álom. Jennifer amilyen aranyos, sajnos annyira rosszul énekelte ezt a számot - nem is érzem teljesen fairnek, hogy a Jennifer énekkorlátaival szakmai szempontból tisztában lévő producerek miért ezt a dalt választották számára, amatőr hatása volt, ki is esett, amit viszont nagyon szimpatikusan reagált le, egyáltalán nem tűnt úgy, mint akit megviselt a kiesés.

Baráth Kata az előző adásban egy Stevie Wonder számot adott elő egészen rosszul, ezúttal goth-stílusba hajló szomorú dívát csináltak belőle egy Sam Smith számmal. Az éneket csak zongora kísérte, és sikerült elég bizarr módon (nem tudok jobb szót rá) elkezdeni, de Balogh Rebekához hasonlóan amikor kinyílt a szám, ő is jobban kezdett el énekelni, neki is jobban ment a nehezebb rész. Az egész produkció viszont nagyon patetikus volt ahhoz képest, hogy a kereskedelmi televíziókban ez csak kísérő műsor a mosóporreklámokhoz.

Tóth Abigél a múlt héten egy Ozorába hajló pszeudo-neofolk produkcióval jelentkezett - akkor is az volt a véleményem, hogy kuriózum a versenyzők között, és ezúttal is az volt. Hasonló érzetű, de azért más előadás volt a mostani: egy az eredeti verzióban autotune-al igen csak megtámogatott dalt, Manuel és Mariones Voodoo Man című számát adta elő. Abigél megint érdekes fellépőruhát kapott, és kifejezetten hatásos volt a színpad közepén előadott éneklése: éles kontrasztban volt az előadás és az éneklés emelkedettsége a nem túl emelkedett nagykamasz-fiú dalszöveggel. Abigél végig annyira teátrálisan fájdalmasan arccal énekelt, amiről nekem a Portishead és társai jutottak eszembe - azért nem volt olyan minőségű zene, de továbbra is tartja magát mint egyedi karakter, és lehet, hogy a producerek is sejtenek valamit, mert míg a többiek szinte mind 2 perc hosszúsági körül énekelnek, addig Abigél produkciója ennél legalább 45 másodperccel hosszabb volt. A hosszabb dal nagyobb ívet és nagyobb katarzist is tett lehetővé, nekem az adásban talán ez tetszett a legjobban.

Amennyire profi volt az első adásban Orbán Rudolf (gyorsan meg is nyerettük vele a versenyt), most annyira unalmas. Ed Sheeran dalt énekelt, hasonló karakterre fazonírozva, mint a műsor elején Dányi Róbert, csak Rudolf kortársabb volt, de ő is a menő gimnazista srácot hozta. Többször is becsúsztak hamiskás hangok, és az egész produkció nem tűnt túl ihletettnek és fantáziadúsnak.

Szilágyi József volt az előző adás Peter Griffinje - az előző heti bohóckodás után most viszont egy kifejezetten jó dalt kapott, amiben megmutathatta a hangját. Teddy Sims The Door című számát énekelte, ami egy kifejezetten vagány, mollos-bluesos dal - óriási kontrasztban azzal, amit a színpadon láttunk. Józsefet ezúttal puerto rico-i stand up comedysnek öltöztették, pedig sokkal jobban állt volna  a dalhoz valamim férfiasabb színpadkép, musical tánckar és hawaii ing nélkül. Ez után szerintem Szilágyi József simán van olyan kaliber, hogy kapjon egy Frank Sinatra vagy Joe Cocker számot, esetleg Ray Charlest - kifejezetten jót tenne a műsornak, ha nyitna az ilyen zenei világra is, aminek egyébként apróbb jelei már vannak.

When a man loves a woman Wes Montgomery jazz gitáros előadásában:

Mint például Gudics Máté, aki szintén nem kortárs popsláger énekelt, hanem egy igazi klasszikust. Bár a TV2 Michael Bolton dalának mondja, ez azért nem teljesen igaz: a When a man loves a woman című dal először Percy Sledge előadásában lett híres 1966-ban (Calvin Lewis és Andrew Wright írták), Michael Bolton jóval később dolgozta fel, bár az igaz, hogy a Máté által most énekelt verzió hangszerelése a Michael Bolton féle verzióhoz volt hasonló. Kifejezetten jó éneklést hallottunk, Máté fekete öltönyben, a színpad közepéről énekelt - valami ilyesmit szeretnénk látni Szilágyi Józseftől is.

Az utolsó előadónk a Madách Színház göndör hajú színésznője. Bánsági Petronella volt, aki az előző hét "csobothadélkodása" után most egy LGT számot adott, patetikus elektro alapra. Jobban énekelt, mint az előző héten, a legnagyobb bajom itt is az volt, hogy az én ízlésemmel nagyon szembement, de Petronella nem énekelt rosszul - úgy tűnik, a producerek élvezik, hogy sok mindent ki tudnak hozna a színésznőből, lehet, hogy fogunk még látni tőle érdekes dolgokat.