Megnéztük a Megasztárt, és egészen döbbenetes dologra jöttünk rá

Hosszú szünet után jelentkezett új évaddal a Megasztár - az a műsor, aminek az ország olyan énekeseket köszönhet, mint például Tóth Vera (aki az első évad győzteseként azóta is megragadt a szakmában, és színvonalas zenekarral viszi a saját Aretha Franklin-es világát), Rúzsa Magdi (aki jelenleg ott ül a zsűriben, és úgy énekelte el az Ederlezit, hogy Boban Markovic vitte magával turnézni), Molnár Ferenc Caramel (aki szintén zsűritag jelenleg, és teljesen egyedi hang a hazai popzenében érzékeny, nagyívű dalaival) vagy Gáspár Laci (aki a Lamborghini-mánia ellenére olyan "GeorgeBenson-kodást" mutatott be egy Máté Péter szám alatt, amire a diplomás jazzművész Pély Barna is csettintett, és egyébként igen magasan képzett basszusgitáros).

Az tehát már kiderült, hogy tehetséggel, munkával, előadói karizmával sikeressé lehet válni egy ilyen műsortól - de vajon az idei évad emberanyagából lesz-e olyan, aki hazánk zenei életének hasonlóképpen meghatározó tagja lesz, mint a fent említett művészek? Szerkesztőségünk feketeöves zenerajongó-szerzőjének segítségével ennek a kérdésnek próbáltunk a végére járni az első élő adás produkcióinak megtekintése után.

A műsor előtt az volt a szörnyű gyanúm, hogy a Megasztárból könnyen lehet, hogy karaoke verseny lesz - lássuk be, ez már a hetedik évad, a konkurens X-Faktor lassan 18 éves lesz, nem egészen 10 milliós lakosságunk pedig ki tudja, mennyi jó énekest tud még kitermelni. Tehetségből egyébként sosincs hiány, elég csak elmenni valamelyik komolyabb zeneművészeti képzést nyújtó intézmény énekszakára.

Az viszont már egy másik kérdés, hogy ezeknek a műsoroknak szakmán beül olyan a renoméjuk, hogy a zeneakadémisták nem tódulnak a castingra, de még a könnyűzenei oktatási intézményekből sem, egész egyszerűen némileg kellemetlen szerepelni ezekben a dolgokban  (ami köszönhető például a műsor előtti casting ügynököknek, akik a siker-pénz-csillogás ígéretével támadnak, csak hát a realitás sokszor mást mutat, erről tudnának mesélni a Megasztár ötödik évadának versenyzői, ha bárki emlékezne rájuk).

Nézzük tehát akkor a produkciókat, mit hoztak ki a kreatívok és a művészpalánták az első élő showból!  Az első versenyzőnk Buzási Patrik volt, akinek olyan jól sikerült az előadása, hogy a műsor végén a veszélyzónában találta magát: a Grace Kelly című, eleve rettenetesen idegesítő dalt adta elő kanárisárga jelmezben. Hangját túl erősnek nem mondhatnánk, többször eléggé hamiskás volt, viszont a dal talán technikailag legnehezebb részét képező fejhangok szépen kijöttek neki, és elég jól is táncol - ha szerencséje van, várni fogja őt a Madách Színház musicalszínészként.

Gudics Mátéról az a hír járja, hogy saját étterme bérleti jogát is eladta azért, hogy a Megasztárban indulhasson és versenyezhessen teljes erőbedobással. A fiatalember kétségkívül férfias karakter, erős hanggal, nem áll rosszul a kezében a hangszer, amit még használni is tud (stabilan kísérte magát egyszerű akkordokkal, ez frontemberként elég lehet) - van előadói véna is, megtudtuk azt is, hogy több éve játszik saját zenekarában, itt tényleg egy zenészről beszélünk, de az esztétika és a zenei világ, amit a szájába adtak, nem túl menő manapság, amikor Deshek, már visszavonult Azahriák és 18 éves rapperek uralják a zenei piacot, ennek ellenére azért Mátéból könnyen lehet stabil szórakoztatóipari dolgozó, még ha nem is lesz önálló Aréna-koncertje egyhamar.

Balogh Rebeka Valéria lenne az idei évad dívája minden bizonnyal, megható popszámot énekelt nagy, díszes ruhában, a koreográfusok le is térdeltették szegényt, hadd nyomja össze a tüdejét éneklés közben. Patrikhoz hasonlóan érdekes, de neki is az egyszerűbb részek voltak hamiskásak, míg a nagyívű refrént egészen remekül oldotta meg, de azon kívül, hogy egy karaoke bárban nagyon nagy király(nő) lenne, sokat nem tudtunk meg róla, de a tehetség itt adott, kitartással, munkával simán lehet belőle énekesnő (ami nem egyenlő a popsztárral), akár meg is élhet belőle, ha jó lehetőségeket tud magának teremteni.

Imreh Zsanett szegény nem volt túl jó, haza is küldték a nézők - nekem olyan érzésem van, hogy egyfajta Csoboth Adél-szerű (aki egyébként szintén többet vezet műsort, mint énekel színpadon) kis cserfes karaktert akartak belőle csinálni, ráadtak egy kötött színes Ozora fesztiválról szakított ruhát, és hadd szóljon a ripacskodás. Kifejezetten sokszor volt hamis, fülsértően kiabált, és igazából úgy tűnt, hogy ő maga sem élvezi egyáltalán azt, ami művel, könnyen elképzelhető, hogy a producerek áldozata lett az ifjú versenyző, de ez a produkció nem volt jó.

Szilágyi Józsefből egyszerűen bohócot csináltak, igaz, abból (talán) legalább a jobb-félét - a választott dal bluesos zongoraintroja annyira tetszett a kreatívoknak, hogy rögtön '20-as évek börleszk-esztétikájába bújtatták a tánccsapatot, tulajdonképpen egy szórakoztató fazonról van szó, de hogy nem ő lesz a következő Caramel, arra rá merném tenni a magyar államadósságot.

Dányi Róbert egy Bari Laci számot adott elő, és még az eredeti előadónál is többet hajlított - Caramel ezt jól csinálja, Bari Laci azért túl tudja tolni, Dányi Róbert egyelőre nem csinálja jól, egyes melizmatikus részeknél (meeeeeeeeg-hasaaaaaadt) kifejezetten fájó volt hallgatni, bár a tehetség adott (hát Esz-dúrban énekelt!), itt is sok tanulás szükséges még a profizmushoz .

A következő Csoboth Adélunk Baráth Kata volt, akinek a "merjünk nagyot álmodni" jegyében egy Stevie Wonder (!) dalt szántak - szintén bohókás előadás volt, a börleszk esztétika itt is megjelent, a végén pedig egy Beyoncés rekesztés is belefért. Maradjunk annyiban, hogy szegény Quincy Jones szerencsére ezt már nem láthatta, hiszen a múlt héten meghalt.

Papp Domokos következett, aki a Way down we go című számot kapta. Ebből a dalból az énektudás biztos nem nagyon derült ki, az énekes külsőre egy nagyon gyúrós Szoboszlai Dominikra emlékeztetett, aki sziklaként áll a színpad közepén, és onnan adja elő ezt a marha unalmas dalt, és hát ezen ő sem tudott segíteni, semmilyen volt, személyében pedig az első kiesőt tisztelhetjük, további sok sikert kívánunk a könnyűzene rögös útján.

Tóth Abigél produkciója volt kétségkívül a kakukktojás, nem azért, mert elképesztő jót énekelt, hanem azért, mert volt fantázia a dologban. Az már más kérdés, hogy pont ugyanaz a fantázia volt benne, ami ezelőtt 20 évvel a NOX-ot is életre hívta, magyar népdalok voltak előadva kelta boszorkány-esztétikával megbolondítva. Nem volt túl szép éneklés, mégis, az embernek volt egy olyan érzése, hogy ez egy augusztus 20-i rendezvényen, vagy akár egy fényfestésen a Múzeumok Éjszakáján megállná a helyét, viszont ez még csak évi egy fellépés, a szakmában ragadáshoz (vagy betöréshez) ennél több fog kelleni, és Péter Szabó Szilviának azért adottságilag bájosabb hangja van, mint Abigélnek, akinek kifejezetten erős, öblös orgánuma van, lehet, hogy nem ilyen finom produkciók illenének a legjobban hozzá.

Dénes Dávid az idei évad rockere, a Radiohead által is megénekelt "Creep"-karakter, aki az olasz rockzenekar, a Maneskin dalát kapta. A versenyzőt igyekeztek az eredeti énekeshez hasonlóra sminkelni, a táncosok Tágra zárt szemek-maszkot kaptak, tulajdonképpen ügyesen énekelt, de miért akarnám nézni Dávidot, ha nézhetem az eredetit is? A rockzene lényege pont egy egyéni kifejezés és intenzitás, ebből meg semmit nem kaptunk itt, egyáltalán nem volt ügyetlen, de rém fölösleges produkciónak éreztem.

Bánsági Petronella onnan jön, ahová Buzási Patrik tart, a göndör hajú ifjú versenyző a Madách Színház művésze, az adásban kifejezetten rosszul, gyengén énekelt, ha tartja ezt a színvonalat, a következő adásban már nem fogja megúszni a kiesést, de neki legalább van munkája.

Kiszel Jennifer valamiért nem kapott kontaktlencsét, a szemüvegében egy megszeppent gimnazista benyomását keltette, a dalt szörnyen kezdte, a refrénre viszont elkezdett megérkezni a hangja, és egészen szimpatikus is volt, a dal előrehaladtával egyre jobban énekelt (minél nehezebb részhez ért, annál jobb volt), a tehetség itt is adott, és itt is sok munka vár még elvégzésre, de ő magában hordozza az énekesnő-potenciált, kifejezetten elegánsnak hatott a produkció.

A rutinos Columbo nézők már az első 5 percben tudják, hogy ki a gyilkos, mi pedig valószínűleg tudjuk, hogy Orbán Rudolf fogja megnyerni a Megasztárt, aki egyből írt egy dalt Marics Petivel (másodlagos dominánsok, mollosított negyedik fok, oh igen, szeretjük a fogós popzenét) amit elő is adott, kifejezetten ügyesen, ízlésesen énekel, azért nincs akkora gyémánt a torkában, mint Maricsnak, de ha Valkusz Milánnal történik valami, akkor jöhet az Orbmar-duó.

Ilyennek láttuk mi a Megasztárt, a vélemény szigorúan szubjektív, mindenkinek joga van nem egyetérteni velünk - a Hooligans záróprodukcióját nem vártuk meg, inkább felraktunk egy 40 éves Motörhead lemezt.