Borzasztó dolgot művelt Szendrey Júlia a nászéjszaka után, ezt eddig eltitkolták

Amikor Petőfi Sándor és Szendrey Júlia titokban egybekeltek 1847 nyarán, az egész ország csak találgatott. A fiatal költő és a vagyonos polgárlány kapcsolata minden tekintetben szenvedélyes volt – lobogó, ellentmondásos, és egészen más, mint amit a kor erkölcsei diktáltak. Petőfi mindent vitt: Júliát szó szerint kiszöktette, az apja akarata ellenére vitte el, s mindez még csak a romantikus regény kezdete volt.

A nászút sem volt éppen hétköznapi: utazás a Felvidéken, ahol nem a pezsgő és csillogó szállodák, hanem a természet és a versek játszották a főszerepet. Júlia naplót vezetett, amit ma már történészek, irodalmárok is kutatnak. A levelek, bejegyzések tanúsága szerint a házaspár között már ekkor megjelentek az első repedések.

Pedig a versekből mást látni. Petőfi sorai Júliáról úgy égnek, mint az augusztusi nap: „Te vagy, kit szívemből, lelkem közepéből szeretlek!” De mit láttunk mi, és mit élt meg valójában Júlia? A közös élet első napjai egy pillanat alatt váltak költői idillből keserű felismeréssé.

A megszokás – amelyet Petőfi maga is a szerelem legnagyobb gyilkosának nevezett – villámgyorsan rájuk tört. Az együttlétben, amelynek boldognak kellett volna lennie, Júlia valami másra ébredt. Nem rajongásra, nem beteljesülésre – hanem fojtogató érzésekre, korlátokra, talán önmagától is való félelemre. A kor asszonyai ritkán kaptak lehetőséget saját érzelmeik kifejezésére, de Júlia nem volt átlagos nő. És ez a különlegesség egy sötét pillanatban robbant be a valóságba.

Ugyanis a nászéjszakát követően olyan dolog történt, amit sokáig elhallgattak.

Júlia megpróbált kiugrani az ablakon.

Öngyilkosságot kísérelt meg, a nászút kellős közepén. Nem szimbolikus, nem metaforikus, hanem nagyon is valóságos gesztus volt ez, egy pillanat, amikor a remélt új kezdet helyett a kilátástalanság vette át az irányítást. Egy nő, akinek mindene megvolt – szerelem, költői férj, szenvedélyes vallomások – mégis úgy érezte, nincs kiút.

Mi vezethetett idáig? Egy túl gyorsan lobbanó szerelem, amiben a valóság nem tudta követni az eszményképet? Egy férfi, aki verseiben bálványozott, de a hétköznapokban másképp szeretett? Vagy épp Júlia saját belső konfliktusai, amelyek nem fértek bele a 19. századi női szerepelvárások keretébe?

Az biztos, hogy Júlia nemcsak múzsa, nemcsak „Petőfiné” volt. Hanem egy hús-vér ember, aki nem volt hajlandó beletörődni a szerepekbe, amiket mások szántak neki. És ez a lépése – bármilyen tragikus és megrázó is – a legőszintébb kiáltás volt arról, milyen fojtogató tud lenni a szeretet, ha nem kap elég levegőt.