Előkerült Petőfi Sándor utolsó, szívszorító levele, halála előtt írta a feleségének

A kutatók és a történészek mai álláspontja szerint Petőfi Sándor valóban a segesvári csatában, 1849. július 31-én halhatott meg. Ugyan ezt sokan vitatják, de akik meg vannak róla győződve, hogy Petőfi a vesztes csata során esett el, egy bizonyos August von Heydte osztrák őrnagy tanúskodását veszik alapul, aki egy "alacsony termetű, vézna, sárgás bőrű, szakállas, mellén átszúrt felkelőként" írta le azt a holttestet, akit a költővel azonosítottak.

Egy kutató szerint Petőfi sírjának megtalálása az utókor kötelessége, hiszen ha valóban a csatában halt meg, akkor valószínűleg egy hevenyészett tömegsírba temették több száz honvéddel együtt; ezt azonban nem tekinthetjük végső nyughelyének.

Ugyan Petőfi Sándor halálával kapcsolatban nagyon sok a megválaszolatlan kérdés, az biztos, hogy utolsó levelét Marosvásárhelyen írta két nappal a csata előtt, 1849. július 29-én. Az utolsó hetekben a költő jóbarátjához, Arany Jánoshoz is írt - utoljára július 11-én -, illetve ekkor készült utolsó ismert verse, amiben vesztes csatáktól tépett, kolera-járványtól sujtott hazájáról ír.

Aztán később előkerült a legutolsó levél is, amit feleségének, Szendrey Júliának címzett. A költő szívszorító levele így szólt:

Kedves édes Juliskám, e szempillantásban értem ide vissza hat napi szakadatlan utazás után. Fáradt vagyok; kezem úgy reszket, alig birom a tollat. Megkaptad-e előbbeni két levelemet? egyiket innen, a másikat Kézdivásárhelyről írtam. Elmondom röviden utamat. Itt hallottuk, hogy Bem egy csapattal Moldvába ment. Utána rugaszkodtunk Udvarhely, Csíkszerda, Kézdivásárhely, Bereck felé; ott találkoztam vele, már visszajött Moldvából, hova lázító proklamációkat vitt be s ráadásul kegyetlenül megdöngetett négyezer oroszt egy zászlóaljjal. Berecken jön hozzá a tudósítás, hogy Szászrégennél megverték a mieinket, s ezek borzasztóan szétfutottak, vágtatott tehát ide a bajt helyrehozni Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, az Erdővidéken, Udvarhelyen keresztül; én vele. Rohantunk szinte megállás nélkül. Iszonyú út volt. Most két napig itt leszünk, míg a sereget egy kissé rendbe szedi, aztán mit teszünk? ő tudja.

Előbbeni levelemben írtam, hogy Csíkszerdának és Kézdivásárhelynek gyönyörű vidéke van; Sepsiszentgyörgyé talán még szebb, a város is jobban tetszik. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék.

Bemmel Berecken találkoztam; megálltam hintaja mellett s köszöntem neki, ő oda pillantott, megismerem, elkiáltja magát és kinyujtja felém karjait, én fölugrom, nyakába borultam, összeöleltük és csókoltuk egymást. A körülálló népség azt kérdezte Egresi Gábortól, hogy "fia ez a generálisnak?" Most még sokkal nyájasabb, szívesebb, atyaibb irántam, mnnt eddig, pedig eddig is az volt. Ma azt mondta, a másik segédtisztnek: "Melden Sie dem Kriegsministerium, aber geben Sie Acht, melden sie das wörtlich: Mein Adjutant der Major Petőfi, welcher abgedankt hat wegen der schöndlichen Behandlung der Generals Klapka, ist wieder in Dienst getreten." ("Jelentse a hadügyminisztériumnak, de vigyázzon, szószerint jelentse: Adjutánsom, Petőfi őrnagy, aki lemondott Klapka generális gyalázatos bánásmódja miatt, újból szolgálatba lépett.") Szinte ma az útban mondta, hogy neked itt Marosvásárhelyt csináljunk szállást, s ide hozzalak. Nekem is ez a fő vágyam, de míg erősebb lábra nem állunk a szomszédban levő oroszok irányában, addig ezt tenni nem merem. Csak két mérföldnyire vannak innen, s az idevalók a napokban is szétfutottak, mint a csirkék. De mihelyt némileg biztos lesz e hely, az lesz első dolgom, meg lehetsz felöle gyözödve.

Hogyan vagytok, kedves imádott lelkeim? ha én hallhatnék valamit felöletek! ha lehet, ha valahogy szerét ejtheted, írj csak egy szócskát is édes angyalom. Én nem mulasztom el az arra menő alkalmakat. Szopik-e még a fiam? válasszátok el minél előbb, s tanitsd beszélni, hogy meglepjen. Csókolom a lelketeket és sziveteket miljomszor számtalanszor.

Imádó férjed,

Sándor