Milyen gyakran harcoltak csatában a viking nők? Ami a legújabb ásatásokból kiderült, az teljesen átírhatja a történelmet

A vikingek híres harcosok voltak, de vajon milyen gyakran vettek részt a nők a csatákban? Míg a sztereotípiák izmos férfiakat képzelnek el, az elmúlt évtizedek kutatásai a viking kori (i. sz. 793–1066) nők szerepére is fókuszáltak. Léteznek történetek férfiak oldalán harcoló „pajzsszüzekről”, és a régészeti leletek is őrzik harci fegyverekkel eltemetett nők sírjait.

Bár a történészek vitatkoznak azon, hogy a nők ténylegesen harcoltak-e, a legfőbb kérdés az: milyen gyakran tették ezt? A válasz nagymértékben függ a szövegek és sírok értelmezésétől, amelyeket gyakran szigorúbb kritikával vizsgálnak, mint a fegyverekkel eltemetett férfiak emlékeit.

A keménységet a csábítás elé helyezték

A vikingek kevés írott forrást hagytak hátra; a legtöbbet más kultúrák képviselői vagy a skandináv leszármazottak jegyezték le. A 12. századi dán történész, Saxo Grammaticus a Gesta Danorum című művében így írt:

egykor voltak Dániában nők, akik férfinak öltöztek, és szinte minden percüket a [harci] készségek csiszolásával töltötték. Mintha megfeledkeztek volna valódi önmagukról, a keménységet a csábítás elé helyezték, a csókok helyett a konfliktusokat célozták meg, vért kóstoltak, nem ajkakat, a karok ölelése helyett a fegyverek összecsapását keresték, a szövésre hivatott kezeikre fegyvereket illesztettek, nem a fekhelyre, hanem az ölésre vágytak, és azokat, akiket pillantásaikkal kiengesztelhettek volna, lándzsákkal támadták meg.

Egy másik középkori ír szöveg, a Cogadh Gaedhel re Gallaibh egy „Vörös Hölgy” nevű nőről emlékezik meg, aki a 10. században egy viking flottát vezetett Belfast elleni portyán. Neil Price régészprofesszor szerint azonban a Vörös Hölgyre vonatkozó leírás pontossága vitatható, és gyanúja szerint „a női harcosok valószínűleg igen kis kisebbséget alkottak”, és nem harcoltak gyakran.

Thomas Kristian Heebøll-Holm történelemprofesszor hozzáteszi, hogy Saxo Grammaticus sem megbízható forrás, hiszen írásai nem pontosak, hanem moralizáló, fiktív jellegűek, amelyek az amazonok mítoszából meríthettek. A régészek körülbelül 30 fegyvereket tartalmazó viking kori női sírt ismernek Skandináviában. Deborah Shepherd független kutató szerint azonban nehéz eldönteni, hogy a fegyvereket valóban használta-e az elhunyt, vagy csupán a társadalmi rang jelei voltak:

Valószínűleg lehetett néhány női harcos, de valószínűleg csak a legmagasabb rangú családokban fordultak elő, és a harcosi karrierjük valószínűleg rövid életű volt.

Mindemellett találtak kézzelfogható nyomokat is: egy norvégiai Solørben feltárt, 900 körül elhunyt 18-19 éves nő koponyáján kardcsapás nyomai látszottak. Ole Kastholm muzeológus szerint, ha egy ilyen gazdag, teljes fegyverzetet tartalmazó sír (mint a svédországi Birkában) egy férfié lenne, senki sem kételkedne a harcos mivoltában:

Ha ez egy férfi sírja lenne, a kutatóknak kétségük sem lenne afelől, hogy harcos sírjáról van szó, és ennek a magyarázatnak szükségszerűen akkor is érvényesnek kell lennie, ha az eltemetett személy nő.

Végezetül érdemes megjegyezni, hogy más kultúrákban ez elterjedtebb volt: a belső-ázsiai társadalmakban (például a szkítáknál) a női harcosok már jóval a viking kor előtt jelen voltak, lovakkal, fegyverekkel és harci sebekkel eltemetve - írja az Livescience.