A frász jött a tudósokra, megtalálták Atlantiszt egy iszonyatosan furcsa helyen

Atlantisz legendája már évszázadok óta izgatja az emberiség fantáziáját, azonban még soha semmilyen kézzel fogható bizonyíték nem került elő a titokzatos tengeri nép létezéséről, s bukásáról. Temérdek elképzelés és elmélet született már a pontos lokalizációról, arról, hogy akár félre is értelmezhettük az atlantiszi meséket, és azok valamelyik ma is élő népre vonatkozhatnak.

Már-már az Atlantisz történetet idézi meg egy letűnt, egészen idáig ismeretlennek tűnő nép és város(állam) hagyatéka, ami körülbelül 5000 esztendő után került elő, egy véletlen folytán. Hiánypótló kulturális és civilizációs láncszem lehet, az egyelőre beazonosítatlan nemzetség, amelynek a homoktengerben évezredekre nyoma veszett. És csak pár évvel ezelőtt akadtak a nyomára.

A Közel-Kelet történetének eddigi legizgalmasabb felfedezése lehet ez az élettelen sivatagban.

A Rub Al Khali dűnéi végtelen homokhatárként védték ezt a várost. Huszonhárom évvel ezelőtt a dubaji sejk, Mohammed bin Rashid Al Maktoum a sivatag felett repült, amikor egy szokatlan homokdűne képződményt és egy nagy fekete lerakódást észlelt. Akkoriban még a sejk még nem volt sem az Egyesült Arab Emirátusok miniszterelnöke, sem az alelnöke, csupán „csak” az uralkodó család prominens képviselőjeként látott el feladatokat a védelmi minisztériumban.

A sejk észlelése vezette el a Saruq Al-Hadid régészeti lelőhely lenyűgöző felfedezéséhez a kutatókat.

A feltételezett városról ma úgy gondolják, hogy egy 5000 éves civilizáció része, amely egykor a régióban élte fénykorát. A régészek nem kevesebb, mint három méterrel a talajszint alatt bukkantak a megdönthetetlen bizonyítékokra. A környék legrégebbi leletét találták elő, ami a fémmegmunkálásra utalt. Több réz- és vasolvasztó műhely maradványait tárták fel.

A Rub Al Khali (magyarul az „Üres Negyed”) még Magyarországnál is nagyobb területet foglal magáva, a Arabf-félsziget déli harmadának nagy részén terül el. Kietlen, homokos pusztaként. Ez a világ legnagyobb kiterjedésű, egybefüggő homokterepe. A legenda szerint itt rejtőzött a dűnék között Ubar városa, amelyet az utókor a „homokvilág Atlantiszának” ismert. A mesék szerint Ubar az istenek büntetése miatt vált a homok áldozatává, bár valószínűbb, hogy külső ellenségek híján valamilyen természeti katasztrófa jelentette a végzetét.

Virágzó városállam lehetett Ubar, amelyet egy egyetem kutatói radarok és műholdképek segítségével próbáltak meg felmérni az elmúlt évek során. A homok alatti kutatáshoz ugyanis nem akkora pénzügyi erőforrásokra lett volna szükség, ami még a világ egyik legvagyonosabb államának sem állt rendelkezésére. A radarok végül olyan építményeket találtak, amik minden kérdőjelet eltüntettek: itt rendszerszinten éltek emberek.

Az építési stílusok, az eszközhasználat, a fémek ismerete, de még a szemétkupacok (állati csontok például) mind-mind segítették a város beazonosítását, valamint korának meghatározását. A homok így hát engedett, és gondos védő leple alatt előbújt Ubar, az elfelejtett sivatagi Atlantisz. Egyes feltételezések szerint egy öt-hat ezer évvel ezelőtti kisebb fajta jégkorszaknak köszönhetően az Arab-félsziget ezen része egy párás, csapadékosabb környezet volt. Ezzel ideális feltételeket teremtve egy maroknyi népességgel bíró civilizáció időleges fennmaradásához.

Rub Al Khali felfedezése: