Azonnal a toplista élére került George Clooney és Adam Sandler közös Netflix filmje, letarolta az internetet, ilyen szerepben még sosem láttad őket

A film, amire senki sem számított és most mindenki erről beszél

A Netflix néha akkorát húz, hogy még az is felkapja a fejét, akit hidegen hagynak a drámák. Most pontosan ez történt: megérkezett a Jay Kelly, George Clooney és Adam Sandler közös nagy dobása, és a nézők szó szerint azonnal a toplista élére repítették. A párosról senki sem gondolta volna, hogy együtt ekkora érzelmi erővel csapnak le, a film mégis akkorát üt, hogy percekig nem lehet megszólalni utána. 

A történet látszólag egyszerű: egy világsztár szembenéz az életével, a hibáival, a lemaradt évekkel, azzal, hány embert tolt félre maga mellett, csak hogy a filmvásznon minden tökéletes legyen. Mellett áll az a figura, akit soha nem látni a vörös szőnyegen, akinek sosem tapsol a közönség, de akinek az egész karrierjét köszönheti, a menedzser, Ron. Clooney és Sandler kettőse olyan természetesen működik, mintha évtizedek óta erre a pillanatra vártak volna.

Clooney sebezhetőbb, mint valaha, Sandler élete legjobb alakítását hozza

A film első perceiben érezni lehet, hogy ez valami egészen más lesz, mint amit a Netflixen megszoktunk. Clooney úgy lép bele ebbe a szerepbe, mintha a saját életét mesélné újra: egy férfit, akinek a sikerei mögött ott van az a rengeteg kimondatlan bűntudat, az a keserédes felismerés, hogy az évek nem haladnak, hanem eltűnnek. Mellette Sandler egy visszafogott, csöndes, mégis elképesztően erős jelenléttel tartja egyben az egészet. Nem harsány, nem komédiázik, nem akarja elvinni a fókuszt. Egyszerűen csak ott van és pont ettől lesz lehengerlő.

A nézők már most arról beszélnek, hogy Sandler talán karrierje egyik legerősebb alakítását hozza. A filmben nincs túlzás, nincs hollywoodi túljátszás, inkább egy olyan ember áll előttünk, aki egész életében mások mögött futott, és most először mondja ki, hogy elege van ebből az árnyékból.

Egy lassan nyíló történet, ami egyszer csak mellbe vág

A film tempója különös: az eleje mintha keresné önmagát, kicsit lebeg, kicsit tétova, aztán egyszer csak összeáll. Amikor beindul, akkor beléd csap az az érzés, amit nehéz szavakba önteni: mintha valaki finoman, de kérlelhetetlenül emlékeztetne arra, hogy az életben a kimondatlan dolgok mindig visszatalálnak hozzánk.

A Jay Kelly nem harsog, nem akar minden áron „fontos” lenni, nem akar nagy szónoklatokat előadni. Inkább egy csendes, szívbemarkoló történet arról, hogy hány döntést hozunk meg felelőtlenül, és mennyi idő telik el azelőtt, hogy végre észrevegyük, milyen messzire sodortak ezek a döntések a saját családunktól.

A Netflix egyik legőszintébb filmje: fájdalom, humor, és az a tipikus emberi törékenység

A történetben van valami különös kettősség. Hol humoros, hol nyers, hol kimondottan fájdalmas. Mintha egyetlen filmben kapnánk meg az összes olyan pillanatot, amit magunktól is el szoktunk dugni. A kritikusok egy része szerint pont ez az, amitől működik: nincs túlmagyarázás, nincs felesleges díszítés. Csak emberek vannak, hibákkal, megbánással, sóvárgással, reménnyel.

Clooney olyan őszinte, hogy néha úgy érzed, belenézel a saját jövődbe. Sandler pedig annyira emberi ebben a szerepben, hogy már a jelenetei csendje is feszültséget hordoz. A kettőjük dinamikája lassan épül fel, majd egyszer csak észreveszed, hogy nem is a történetet figyeled, hanem saját magad.

Egy film, amely nem ordít, mégis hetekig benned marad

A Jay Kelly nem a Netflix klasszikus, könnyen fogyasztható produkciója, helyette egy mélyen emberi tükör, amely jóformán kényszerít, hogy egy pillanatra megállj és belegondolj: mi mindent tettél már félre az életedben „majd holnapra”.

Clooney és Sandler együtt valami egészen különlegeset hozott létre: egy olyan filmet, amely lassan csordogál, aztán egyszer csak rád omlik. És amikor a stáblista elindul, nem az jár a fejedben, hogy milyen látványos volt, hanem az, hogy hányszor mondtál már te is nemet olyan dolgokra, amelyekre ma már igent mondanál.

A film előzetese itt megtekinthető: